Sziromesőben áll a néma erdő,
vörösbegy húz át fölötte hangtalan,
csobban a forrás, víztükrén szendergő
csalogány képe inog, míg gondtalan

dalt intonál közelgő napkeletbe.
Puha ködben állnak a berkenyék.
A tisztás szélén öreg cserfa teste
csámpáz. Lassúdan nyílik és zeng az ég.

Meleg szellő kél, alulról szállanak
halvány csillagokba szirmok, lágy pihék.
A lombok között rigók kiáltanak,
s repülnek amerre pisla már az ég.

Az Aldebarán s a kéklő Orion
a sziromfelhő fölé most lehajol,
fényük e libegő, mesés papíron
átesik, s a kis tisztásig behatol.

Most felragyog a Hajnali szép csillag,
s mikor felkél az izzó nap korongja,
tömjén és mirha leng, árad a jó szag,
harmat énekli, erdőmély morogja:

megszületett. Burukkol egy vadgalamb,
s játszi felhőből mint lengő glória
földre leszáll, csőrében selyem galand.
Szememben megcsillan Babba Mária.

2022. augusztus 26.