Nemes Nagy és Pilinszky szerint a vers a sorközökért íródik,
és én körvonalakat látok beléjük,
ők persze nagy rejtőzködők vagy misztikusok,
bár aki rejtőzik, az is megmutatja magát,
és vannak a Weöresök és Pessoák,
akiknél az ember több alakot is lát az égen lebegni,
de ott van a felkavaró Ady vagy a számomra egyre csodálatosabb Vas István,
akik az életüket teszik a körvonalakba,
saját magukat, amilyenek akkor, amikor a vers születik,
és noha sok ideálom van,
talán ez a legfontosabb,
mert rajongok Tolnai Ottó kályhacsöveiért,
és a vérugató tündérekért is mindenképpen,
de nekem az a pökhendiség kell,
ami a Héja-nászban van,
vagy az a dölyfös keserűség,
ami A föl-földobott kőben,
az a fanyar je m’en fiche,
amit az elméleketre szór az Ultima realitas,
egyebet se gyúrok, csak azt a vérző agyagot, aki vagyok,
hol vagyok én a koboldoktól és a kitalált költők lábjegyzetes műveltségétől,
én mindig az ösztönömmel értem meg először,
és sokkal később az eszemmel,
talán ezért becsülöm annyira az okosságot,
mert nem olyan jutott belőle, ami igazán segítene,
hát legalább a körvonalak között tapossak,
röfögjek, dúljak-fúljak, szöszmötöljek,
büntessem magam, amiért élek,
és adjak hálát minden pillanatban,
áldjam meg magam,
az átkozottat.

Forrás: a szerző FB-oldala