Forrás: HÁROMSZÉK, 2022. szeptember 2., péntek

Megkaptam a Moldvai Magyarság ez évi nyári számát, s benne a cédulácskát, hogy jövőre már nem jelenik meg a lap: „Sajnálattal közöljük, hogy a Moldvai Magyarság folyóirat 2023-tól befejezi működését, utolsó lapszámunk 2022 decemberében fog megjelenni. Köszönjük, hogy éveken át előfizetőnk és támogatónk volt!”

Tehát a harmadik évezred második évtizedének második esztendeje végén, fennállása 32. esztendejében – szinte krisztusi korban –, megszűnik a moldvai csángó magyarok történelmének első és utolsó nyomtatott periodikája. Az elmúlt emberöltőnyi időben harmadmagával szolgálta a Domokos Pál Péter által a „világ legelfeledettebb kisebbségének” nevezettek érdekeit, kiáltotta a világba létezésüket, csodálatos értékeiket, elkeserítő sorsukat. Első volt 1990-ben, s most utolsónak hanyatlik sírjába. A hat számot megért, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület által kiadott Csángó füzetek kiadása nem sokkal Gyimesbe költözésemet követően maradt abba, a Csángó Tükör Tampu Sztelián szerkesztő lemondása nyomán enyészett el, s most íme, itt van ez az újabb, gyászjelentés, az utolsónak maradott lapé. A működés befejezésének pontos okát, okait nem ismerem, de biztos vagyok benne, hogy nem a kiadó és a szerkesztő kedve és áldozatkészsége fogyott el, ennél gyakorlatibb okok vezettek idáig.

Vegyünk egy mély lélegzetet, és próbáljunk erőt venni érzelmeinken, hogy ne lássunk jelképet a csángó magyarok sorsát tükröző legutolsó sajtótermék tragikus vé­gében.

Hogy milyen hallatlan mennyiségű, sehol máshol nem található kulturális érték felmutatásának és az utókorra hagyásának lehetősége vész majd el a 2022-es esztendő végén, azt csak akkor tudjuk, tudnánk igazán átérezni, ha visszalapoznánk és újból elolvasnánk az eddig megjelent évfolyamokat. Úgy számolom, hogy ha minden nap elolvasnánk a korábban Csángó Újságként, majd Moldvai Magyarságként megjelenő folyóirat egy-egy számát, körülbelül egy esztendő múltán érnénk a végére. De hát kinek lenne erre naponta egy-két órája, ha eddig havonta vagy negyedévente sem volt, s – mint hallom – egyre kevesebben szántak rá ennyi időt.

Domokos Pál Péter arra kérte előadásainak hallgatóit, hogy mindennap gyújtsanak egy szál gyufát, s amíg az elég, gondoljanak a moldvai magyarokra. Ennyi idő összeadva havonta talán 15 percet, negyedévente háromnegyed órát tenne ki, a költsége pedig számonként egy üveg sör ára lett, lenne, vagyis immár csak lett volna. Az elmúlt évezredben, 1976 nyarán az Érdi Művelődési Házban találkozót szerveztem azon hazai ismerőseim számára, akikről tudtam, hogy különböző okok és célok által vezé­relve, elsősorban sorsuk és műveltségük iránt érdeklődve megjárták Moldvát és meglátogatták az ott élő csángókat. Megbeszéltük a tapasztalatainkat, s arra szerettem volna rávenni őket, hogy tárgyi és szellemi tapasztalatuk, gyűjtéseik hozadékát igyekezzenek, igyekezzünk a tudomány számára is hasznosítani. A találkozónak nem egészen lett az az eredménye, amit vártam, mert az államvédelmi hatóság (vagy valami utódszerve) nyomban felfigyelt ránk, néhányunkat begyűjtött, kihallgatások, fenyegetések következtek. Ezen az érdi találkozón körülbelül annyian voltunk, mint ahányan eddig előfizették a Moldvai Magyarságot, de persze nem ugyanazok. Egy helyben topog tehát a moldvai magyarság iránti érdeklődés?

Talán nem, hiszen nem csak az előfizetők olvassák a lapot. Ki tudja hányan? A Lakatos Demeter Egyesületnek az első húsz évében mindenesetre ennél nagyobb volt a tagsága, de a tagok talán tizede sem fizetett elő a lapra. Mert ismerjük a magyar – vagy talán az emberi? – lelkesedés szinte törvényszerű jelszavát: a hazáért vagy bármi nemesnek gondolt célért életünket és vérünket adnánk – de zabot, azt nem adunk…

Mit lehet tenni?

Nyilván volna, lenne, lehetne megoldás. De nem érzem magam feljogosítva arra, hogy cselekvésre képtelen testi állapotomból mások gondjait szaporítsam. Azokra, akik a csángókban üzletet vagy akárcsak megélhetési forrást látnak, nyilván nem lehet számítani. Hol vannak már a Móricz Zsigmondok, Né­meth Lászlók, akik jórészt írói vagy iskolaorvosi jövedelmükből tartottak fenn egy-egy közösségi érdeket szolgáló szellemi sajtóterméket, s hol azok az olvasók, előfizetők, akik megkönnyítették számukra a szinte mindig ráfizetéses értékteremtést? De az a szándék, ami a csángók sorsáért gyufalobbanásnyinál nagyobb felelősséget érzők s nemcsak gondolni, hanem tenni is akarók közül eddig is sokakat vezérelt, bennük a süllyedő hajó értékes rakománya mentésének szándéka talán megmaradt vagy könnyebben megteremthető. Arra gondolok, hogy legalább a Moldvai Magyarság lapjain eddig fölhalmozott értékeket nem szabadna hagyni veszendőbe, s az elmúlt krisztusi idő alatt megjelent számokban lévő írásokhoz való teljes körű hozzáférést és eligazodást megteremtve, megkönnyítve lehetővé kellene tenni. Mégpedig egyrészt az Arcanum-adatbázisban jelenleg csak előfizetők és adott intézmények számára hozzáférhető tartalom által, máshol csak a 2017 óta megjelent lapszámok anyagának teljessé tételével s a hozzáférés megkönnyítésével; másrészt célszerű, digitális repertórium készítésével és közrebocsátásával, a mentsük, ami menthető szándékával. Hogy aztán erre ki vagy mi, milyen szervezet vagy intézmény tud és akar vállalkozni, azt csak a Gondviselés, mármint talán a csángó magyarok gondját is viselő Fennvaló tudhatja. Vagy talán még ő sem?

A veszett fejsze nyeléről lenne szó? Tudom, hogy a fejsze megmentésére kellene törekednünk. De hát a megmentett nyél is használható, sőt, adott esetben érték is lehet, mert anélkül a fejsze vasa sem használható. Mert őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem is tehetünk – mondta volt Széchenyi István.

Szomorú szívvel pusztába kiáltotta:

Halász Péter

1. Borbáth Guszti és Erzsike:
   2022. szeptember 3. 11:32

   Fájdalmasan szomorú,igaz írás.A folyóirat a gyökereket öntözte,hogy életben maradjanak, virágozzanak,teremjenek . Sajnos,fontosabb a szép virágcsokrok mutogatása,mint a gyökerek gondozása! De honnan lesz virág,ha kiszáradnak a gyökerek?!