– az iskolakezdésről –

Fura madár voltam én első osztályos koromban. Mindenem összevissza lógott, harmonikázott a nadrágom, nagyokat vihogtam, nagyjából úgy néztem ki, mint egy tehén a nagyvakációban. Így néztem ki még sokáig, amihez valószínűleg inkább az önbizalomhoz volt köze, mint bármi máshoz. Önbizalmatlan voltam.
Ebben az állapotban kerültem a Brassai Sámuel Ipari LÍceumba. Valahogy fel voltam készítve a dologra, mert nagytatám ismerte Szöllősi Ferencet, legendákat mesélt róla, és teljesen igaza volt, később kedves tanárom lett.
De hol volt még akkor Szöllősi?! Balázsi Margit lett a tanítónőm, aki pedig édesanyám osztálytársa volt a tanítóképzőben. Akkoriban még nem tapasztaltam az ismeretségek csalókaságát, hogy mennyire magadat kell rendben tartsd, aztán jöhetnek az ismeretségek.
Édesanyám is tanítónő volt, akkor még a Monostoron, és úgy képzeltem, minden tanítónéni ilyen, kicsit fáradt, kicsit ideges. Ebben nem tévedtem nagyot, így hát legalább valamit tudtam.
De minden iskolában benne van a lanterszáda. Ha nem is annyira, mint Ottliknál, minden iskolának vannak szabályai, amelyeket meg kell szoknod ahhoz, hogy beilleszkedj. Én szabályellenes voltam, nem annyira a lázadásom vagy az öntörvényűségem, inkább a rendetlenségem és a kétbalkezességem miatt. Rajzórán kiöntöttem a vizet, eltörtek a vonalzóim, összegyűrődtek a füzeteim, a margóim körülbelül két napig voltak szépek. Engem nem arra találtak ki, hogy közösségben éljek.
De minden gyermek abban szeretne élni, és akkor még nem engedélyeztek ennyi másféleséget. Hát botladoztam én is, ahogy tudtam, közvetlenül iskolakezdés előtt kiderült, hogy zenéhez nincs tehetségem, bizonyára egész jól mutatok majd egy ipari líceumban.
Végül tizenkét évig jártam a Brassaiba, mindenét megszerettem, holott sok mindenét utáltam. De a tapasztalatok úgy vannak megalkotva, hogy nem tudsz szabadulni valamitől, amiben annyi ideig éltél.
„Én, vén diák, szívem fölemelem”, dalolhatnék Adyval, de bár imádom, ezeket a fölemeléseket nem tudnám véghezvinni. Mindenesetre ahelyett, hogy minisztereket és egyházi elöljárókat dicsérjek, megkérnék valakit, marypoppinsozzon be az iskolába, és hitesse el a gyerekekkel, hogy ezentúl minden ilyen lesz: bohém, szabad, fantáziadús, mesebeli és könnyed. Lehetőleg narancssárga retiküllel és lila ruhában érkezzék, hogy értsék meg azt is, itt nem az a férfi, aki odavág, és nem az a nő, aki csicsereg. Hogy itt nem gúnyolódunk azon, aki sír, és nem nevetjük ki, akinek álmai vannak. Nem úgy viselkedünk, mintha a hadseregbe mennénk, és nem a hét tenger nyaldosta magyar alfelünkkel kezdjük a nevelést. A gyerekek a fontosak, nem a hülyeségeink.
Valahogy így kezdeném, ha tehetném. És magamnak, az iskolaigazgatónak vagy mi a bruckner szigfridnek azt mondanám, nem az eredmények a fontosak, mindenesetre a gyerekeknek nem azok. Az a fontos, hogy aki ma arról álmodik, hogy Mary Poppins legyen, az holnap ne érje be kevesebbel, mert „abból lehet megélni”. Egyáltalán, ezt az abból lehet megélnit tűzzel-vasal irtanám, amennyiben egyetlen szót sem vesztegetnék rá. Megélni nem ugyanaz, mint élni, ahogy túlélni sem.
Istenem, micsoda iskolakezdés lenne! Még tán én is boldogulnék benne.

Forrás: szerző FB-oldala