A KÖLTŐ SZÍVE

Péntek délben a Magyar színház egy társasága jelent meg a Csepreghy Ferenc sírjánál. Beöthy László vezette a kegyeletes csapatot. Ő maga letette a koszorút a sírra és körös-körül kalappal álltak a Vízözön kései dicsőségének szereplői. Tarnai Ernő gyászbeszéd helyett elmondta a Vízözön-beli szerepének azt a részét, amelyben a harmadik felvonás elején Azel arról beszél a szép Rákhelnek, hogy kinek mi lesz a szívéből, ha meghal.

— Két szív, mely forrón és híven szeret,
Kies ligetben rózsatő leszen,
És rajta új meg új bimbó fakad,
S a boldogságnak vége-hossza nincs,
Vendégül ott lakik a fülmile,
Hű és örök szerelmet énekel
A rózsafának csöndes éjjelen —

így végződik a darabban a monológ. De Tarnai tovább szavalta a következőket:

— S a költő szive? …Ó, mi lesz belőle?
Mily virágba lesz illata beszőve?
Hisz annyi színt és sugarat terem,
Hogy szűk neki az egész végtelen.
A költő-szív millió szívvé szakad,
Felvirágzott, mint érzés, gondolat,
S ki csupa szív, csak egy szív volt maga,
Mint millió szív nem szűnik meg soha.

Ezeket a sorokat előző este Pásztor Árpád vetette papirosra a Beőthy-színházak igazgatói irodájában. Ez volt a kegyeletes szónoklat a poéta sírján, egyike a legmeghatóbb figyelmeknek, amelyekben valaha színház a szerzőjét részesítette.

Színházi Élet, 1911/19