I. évfolyam 1. szám

1947. augusztus elején érkeztem Bukarestbe. Egész éjjel utaztam. A kolozsvári gyorsvonat olyan zsúfolt volt, hogy lélegzeni is alig lehetett a fülkében, így aztán eszembe sem jutott elérzékenyült lélekkel emlékeket kergetni, sem azon gyötrődni, hogy vajon mi vár a fővárosban? Holtfáradtan szálltam le, és ami még ennél is rosszabbnak tűnt: egy szál magamra utalva léptem az Északi Pályaudvar peronjára. Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy Kőműves Gézával együtt jövünk Bukarestbe, de ő még gondolkozott, erősen latolgatta ezt a kalandízű helyváltoztatást. Így aztán egyedül, a fiatalok közismert felelőtlenségével és vakmerőségével startoltam Kolozsvárról a Nagy Ismeretlen felé. Mert számomra akkor ez volt Bukarest. Az álmosan szerteszét repdeső figyelmem semmi mást sem fogott fel, mint valami nagy káoszt. Egészen hihetetlennek tűnt számomra ez a színes áradat, az ide-oda futkosás, a hatalmas zsivaj. Bevallom: egy kicsit megijedtem. De rögtön meg is nyugtattam magam: Rasovszki Pista bácsi, a leendő lap kiadóhivatalának az igazgatója még tegnap is telefonon megnyugtatott, hogy valaki – okvetlenül – majd vár rám az állomáson. És egyébként is minden jó lesz…

Az emlékezés teljes szövege az ujhet.com portálon