A megszámláltatlan és (részben ezért is) követhetetlen Ukrajna-kommentár-özönben olvastam valami ilyen megfogalmazást: ’a Putyin és az oroszok által magukénak vélt Krím és Donbássz’…És akkor eszembe jutott, hogy akár a ’fonákja’ is leírható: ’a Zelenszki és a magukat hazafinak tartó ukránok által magukénak vélt Krím és Donbássz’ (meg – ezt már én teszem hozzá – Odessza, Herszon, Mariupol, Luganszk etc. ).
A status quo bűvöletéről van szó lényegében, no meg a status quo ante értelmezéséről és figyelembevételéről.
Vegyük elő a lexikonokat:
A status quo egy latin kifejezés, körülbelüli jelentése „ (az éppen) fennálló állapot”. Köznapi értelemben valamely dolog jelenlegi állapotának fenntartását, politikában az erőviszonyok, társadalmi struktúrák, a rend fenntartását értjük rajta. A hasonló kifejezés, a status quo ante nagyjából azt jelenti: „ahogy a dolgok korábban álltak”. A status quo ante bellum is latin terminus technicus; értelme (kb.) ez: a háború után visszaáll a háborút megelőző állapot; a hadviselő felek egyike sem nyer vagy veszít területet, gazdasági vagy politikai jogokat. (Hasonló példát mutat pl. Erdély II. világháborút követő helyzete is: a határok 1946 augusztusában visszaálltak a háborút jóval megelőző, a trianoni békeszerződésben rögzített állapotoknak megfelelően. Ebből is látható, hogy nem mindegy, hogy az ’ante’ időben meddig megy vissza, a ’bellum’ melyik háborúra vonatkozik, az egyéb kérdőjelekről nem is beszélve…) Biztonságpolitikai szempontból nézve az egyes államok, szövetségi rendszerek katonai potenciáljának kialakult/ kialakított eredője a status quo. A nemzetközi gyakorlatban egy – a mindenki vagy legalábbis a meghatározó többség által elfogadott – ’közös nevező’, közös kiindulópont a (későbbi) helyzet konszolidálásához és menedzseléséhez. Ez az állapot fennállhat rövidebb avagy hosszabb (akár öröknek tűnő) ideig. Bizonyos fokig kényelmes, bármikor elővehető és minden kényesebb helyzetre ráhúzható (s a háborúnál mindenképpen olcsóbb és elfogadhatóbb) kompromisszumkezelő megoldás lehet. A status quo alkalmazása azonban mindig az érdekeltek pillanatnyi vagy akár hosszabb távú érdekeinek függvénye…

Ukrajna status quo-jának meghatározása (körülírása) azonban nem egyszerű feladat.
Túlságosan leegyszerűsített – emiatt igencsak kézenfekvő és kényelmes – hozzáállás a (nagy…) Szovjetunió szétesésének pillanatához, eseményfolyamatához kötni a kérdést: volt egy nagy szovjet birodalom – a korábbi nagy cári birodalom örököse -, amely megszűnt (amiképpen megszűnt – mondjuk – az Osztrák-Magyar Monarchia vagy az Oszmán Birodalom, vagy a sok különböző gyarmatbirodalom, de megemlíthető akár Jugoszlávia vagy Csehszlovákia sorsa is), és helyén szuverén ’nemzetállamok’ jöttek létre. Status quo – alapnak pedig a ’kommunista világhatalom’ kialakított belső közigazgatási felosztását vették, azaz a szétválásokat (a szétesést) az ún. szovjet tagköztársaságok fennálló – belső… azaz: hallgatólagosan és ’törvényesen’ is elfogadott – határai mentén abszolválták. Ezzel elkerülték ugyan, hogy a volt tagköztársaságok azonnal egymásnak essenek a (vélt) igazságtalanságok kiigazítása céljával, de ketyegve hagyták a nagyorosz időzített bombát (pontosabban: bombákat) egy sor új államalakulatban, ld. Ukrajna, Moldova, Grúzia, balti országok. Csak idő kérdése volt , kezdettől, hogy mikor indul el egy vagy több konfliktus a kezdeti status quo részleges (neadjisten, teljes) megváltoztatása céljával. A szeparatista célzatú helyi konfliktusok kezelése területenként változott ugyan, de a status quo elve szinte mindenütt sérült. (Globálisan is, gondoljunk csak Koszovóra, Szudánra, vagy korábban Pakisztánra, Bangladesre, noch dazu, Tanzániára, Tajvanra – s még sorolhatnánk a példákat a végtelenségig.)
A jelenlegi orosz-ukrán konfliktus is a status quo bűvöletében indult és zajlik. Leegyszerűsítve: a Nyugat – és a világ nagy része – az ukránokkal egyetemben a gorbacsovi-jelcini szétesés pillanatát veszi egyetlen elfogadható kiinduló alapnak, a putyini Oroszország – és lakosságának döntő többsége – néhány külső támogatóval (vagy tartózkodóval), mint pl. Kína  viszont nem fogadja el örökre bebetonozottnak a fenti kiinduló alapot. Az igazság, igazságosság (mint pl. a hála, a méltányosság vagy a megértés is) nem politikai – különösen nem nemzeti, nemzetközi politikai – fogalmak… Egy akármilyen jó szándékú, demokratikus érzelmű, liberálisan gondolkodó, européer stb. orosz sosem tudja elfogadni, hogy a Krím nem az ő kultúrájának, hagyományainak, történelmének, birodalmának etc.) része. A történelmi igazság mindenképpen az ő oldalán áll (a status quo ante egyik értelmezését alapul véve) – az ukránok és támogatóik igazságát csak egy status quo (esetleg egy status quo ante bellum) támasztja alá, elég ingatagon. El kell fogadnunk, hogy nem létezik olyan abszolút status quo, mint – mondjuk – az abszolút nulla fok (amelyből a tudósok, szakemberek bármikor kiindulhatnak, ha esik, ha fúj). A status quo mindig egy nagy, átfogó kompromisszum ideiglenes végterméke, mely csak a következő (újabb nagy és átfogó) kompromisszumig él. Ezért lehetetlen megjósolni, hogyan alakul, hogyan zárul, hogyan konszolidálódik ez a konfliktus, ez a ’helyi háború’, melyet az egyértelműen agresszornak minősülő Moszkva – arcmentési céllal – nem háborúként, hanem ’különleges katonai műveletként’ emleget… S noha a közhelyes bölcsesség azt sugallja, hogy mindig az erősebb kutya erőlteti rá status quo-ját a kisebbre, egyáltalán nem zárhatók ki kisebb-nagyobb meglepetések…
A Zelenszki ukrán elnök által (joggal) honvédő háborúnak minősített védekezés alapjában status quo védő háború. A jelenlegi állapot – a status – szűkebb térségbeli és szélesebb nemzetközi, akár globális elismerése azonban elég ingatag (nem túl szilárd). A történelmi tapasztalatok, a kialakult erőviszonyok és a reális helyzetfelmérés arra engednek következtetni, hogy a gorbacsovi széthullás pillanatában kialakult Ukrajna teljes területének Zelenszki által erőltetett kötelező megőrzése – quo ante, ahogyan volt – nem lehetséges. Várhatóan létrejön – ahogy eleddig annyiszor – egy elfogadható kompromisszum, és az ágyúk (meg a nagypontosságú katyusák és a kardcsörtető politikusok) elhallgatnak.
És Európa – egy darabig – újra csendes lesz…

Sz. Nagy József