EZT INNEN KI NEM VAKAROM!

Továbbmenve ha vesszük Baczó László, Tömöri Ödön, Haáz Rezső és fia, Sándor tanárok elmecsiszoló munkásságát, mit cselekedének szakadatlan közöttünk, akkor jön, hogy kijelentsem: ezek az emberek nemcsak az udvarhelyi Ref. Koll.-ban, de még Oxfordban is állanák helyüket.
Aztán ott volt a vén Jaklovszki Dénes, ki a latint akará belénk ölni, s habár eme igyekezete nem túl eredményes, de hogy fáradságos vala, az abból is kijött, hogy nem egyszer viccre fogta az egész latinosdit, s olyan formulákat gyártott, mikkel minket teljes mértékben az oldalára állított. Ezeket a tételeit különösen mikor már nagyobb osztályba jártunk, latinra alkalmazta, mesteri szinten.
Hic. Haec. Hoc. / Puskatok, /Csináltok, amit akartok.
Vagy ha sorozatos beszólásaim miatt a naplóba jegyzett, tisztességes Román E. nevem után a szöveg, amit Jaklovszki, mind az én, mind az ő saját vigasságára összehozott, az így szólt:
Román, én téged megint beírlak. Akarod?
A pápaszeme felett kinézett felém. Az osztályban csend. Mert az osztály megérzi, ha a komikum kellő súlyt fog. Nyilván, hogy egy-két beírást ötödik osztályos koromban, a mindig is osztályelithez tartozó státusom simán megengedett. Így hát megfelelő verbapasszussal illett interveniálni. S mondám szikár ridegen:
– Nem akarom!
– No, mert én ezt innen ki nem vakarom!
S a tanár úr, komótosan, öreges, de elegáns lendülettel írta be feltartózhatatlan observációját, Román nevű tanulója kontójára. Az egyébként aprócska affért az osztály kitörő röhögéssel validálta, s mint olyant, az ,,alapos hülyeségeink” kategóriába jegyezte. Értékét mai napig, 56 év után is bizonyítja azonnali lehívhatósága, ami felett az osztályemlékezet diszponál, míg csak egyszer az is el nem némul. Tempus fugit alapon.

(Román Elemér emlékezéséből)