Első rész

(1.)

VAMOS!

– Abrak! – kiáltom. Vagyis jelzem, hogy éhes vagyok.
Éhes?! Korog a bendőm, s már mióta!
Bőgöm, hogy ”abrak”, s ez a kötözni való bolond nem hallja.
Nem hallja, nem érti, nem tudja, melyik világon él. Hogy csak rovom neki a poros országutat, de szinte már csak lélekből, mert kaja nincs.
Mitévő legyek?
Ha megállok, az számára nem elég figyelmeztetés, hogy abrakoljon. Nem veszi elő a zabostarisznyát. Különben is az üres, nem látott zabot emberemlékezet óta.
Úgyhogy, ha megállok, nem érek el vele semmit, sőt: rám sújt a kardjával.
Próbálkoztam a szellentéssel. De figyelmeztetésnek az sem elég.
Nem hallotta meg vagy nem akarta, mert a szellentés egy lovaghoz nem illik, akkor sem, ha a lováról van szó.
Rám csap a kardjával, és azt mondja:
– Vamos!
Én pedig mit tehetnék, ügetek tovább.

(Folytatjuk. Következik: 2. Furkósbot)