PÚPOS EMBÖR A SZEKÉRBEN

Homoródszentmártonról tudni kell, hogy járásközpont, 5000 hektárnyi területtel; több mint tíz faluja van: Lókod, Kénos, Bágy, Recsenyéd, Gyepes, Remete, Homoródkeményfalva, Homoródabásfalva, Szentpál, Jánosfalva, Szentpéter, Bükkfala. A tíz faluban hét vallás van: unitárius, református, katolikus, zsidó, ortodox, baptista és Jehova tanúi. A környéket vallásszabadság jellemzi, a leányaikat hozzáadják akármilyen vallású legényhez; fel sem merül az, hogy egy unitárius ne venne el egy reformátust. Mondhatjuk azt, hogy a székelyföldi felmenőink mind egy szálig unitáriusok, Viktor is annak született.
Hogy aztán milyen nevet adtak nekünk… Szentmártonban úgy mondják: „Ellemér.”
Viktornak úgy választottak nevet, mintha tudták volna, hogy nem árt, ha egy nemzetközileg jelentős embernek nemzetközileg is jól csengő neve van. Persze, amikor kint volt, akkor nem Román Viktor volt, hanem Victor Roman, „Victor.”
A székely nyelvnek változatos [eltérő] formáját használják a Homoród-mentiek és az erdővidékiek. Erdővidékhez tartozik Vargyas, Barót, Füle és még több falu. Van egy kicsi differencia [különbség], például a kenyérnek az erdővidéki úgy mondja, hogy kenyér, nálunkfelé a Homoród mentén, az „kinyér”. Vannak még ilyen eltérések, de a nyelvnek a szépségét megtanulta a kicsi, rongyos nadrágú gyermek úgy Erdővidéken, a Rika mezején, mint itt, a Homoród mentén.
Kezdjük azzal, hogy ez a Román Viktor nevű gyerek megszületett 1937-ben. A jobbacska gazdáknál, az iparos embereknél az volt a szokás, hogy mikor megszületett a gyermek, az abásfalvi cigányok lejöttek, s elhúztak egy megfelelő nótát az apa tiszteletére. Hát, Viktor esetében ez pontosan a „Rákóczi induló” volt, úgyhogy a „Rákóczi induló” és a „Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele” között élt 58 évet.
Viktornak a művészete ott kezdődött, hogy öt-hat esztendős korában elkezdett faragni. A székely gyermek, mondjuk, hat esztendős korában bicskatulajdonos, tíz esztendős korában pedig kezébe adják a fejszét.
Annyit faragott, hogy apámnak a bicskái kezdtek odalenni [eltűnni], úgyhogy apám azt mondta: „Álljunk meg, hozok neked agyagot, s azzal foglalkozzál, ne mind a bicskával dolgozzál.” Úgyhogy hat esztendős korában agyag került a kezébe, onna[n]tól kezdve a házunk tele volt megkötött agyagdarabokkal, az ágytól elkezdve mindenütt. Hét-nyolc esztendős korára megint visszatért a bicskához, mert a szekeret nem lehetett agyagból megcsinálni. A szekeret már kicsi korától csudálta, úgy, hogy kifaragta bicskával, és beléültette a lókodi embert a szekér derekába. Vén Ilyésné, aki a szomszédba’ lakott, azt mondta: „Te, Viktor nem kaptál volna egy ügyesebb szentmártoni embört abba a szekér derekába, pont ezt a púpos hátú Lovász Dénöst kellett belé ültetni?”
(…)
Apámék beíratták a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, s ott Izsák Marcinak, az igazgatónak a keze alá került. Egyébként meg kell jegyezni, hogy Viktor meg Hunyadi Laci, a későbbi neves szobrász, egy osztályba jártak.
(…)
Egy időben Hunyadival azzal hülyültek, hogy ha kell, úgy megcsináljuk, hogy a szőr is ott a szobron. Erre azt mondja Viktor: A szőr? Hát ezután úgy hívjuk egymást, hogy „Sir!”
De hát vannak ilyen dolgok a művészekben, van egy olyan hangulat, egy olyan rezgés, ami a közemberre nem jellemző.

(Román Elemér visszaemlékezése, 2017)