„Olyan szép lenne, mint a cukrozott takony!” – mondta Hofi Demszky Gábornak arra a javaslatára, hogy be kellene csomagolni a Lánchidat celofánba. Most, hogy az istentelen és ízléstelen csodaszarvast nézem, ez a poén jutott eszembe.
Ez a fajta rikítóság különben mindig a nagymellényű tehetségtelenség és/vagy a sokpénzű dölyf jellemzője – és meglepően gyakran öltözik a nemzettudat gulyásbocskaijába vagy bocskortrikolórságába. A Kolozsvár alternatív főterének szánt téren duzzadó Avram Iancu-szoborból ugyanez a reménytelen provincializmus árad.
Ezt azért mondom, hogy aki netán rajongana az ilyen suttyóságokért, az lásson tisztán: az egyik cukrozott takony nem szebb, mint a másik, pusztán azért, mert az egyik magyar, a másik pedig román. A pompózus giccs egyetemes, akárcsak az ostobaság.
Ez utóbbiről eszembe jut az is, amit Szöllősi György Nemes Nagy Ágnes kapcsán elkövetett, noha a javára írom, hogy visszavonta. Abban a tehetség és erkölcs egyenes arányú összefüggéseit tárgyaló irodalmi közvéleményben, amelyben élünk, nem csoda, hogy egy sportújságíró is belefut ilyesmibe, hiszen nála nagyobb szellemek is úgy vélik, hogy aki jó verseket ír, az essen el Félegyházán, s ha mégsem teszi, látástól vakulásig magyarázzák a semmit. Mindenesetre: Nemes Nagy szigora, tartása kétségbevonhatatlan, akárcsak az, hogy egy a mainál sokkal keményebb rendszerben élt, és még egy háborút is végigtalpalt és -szenvedett. Ugyan mi késztet arra sok mai embert, hogy csodaszarvasokat nyaljon és udvari képeket fessen, hogy rektorokat rúgjon ki? Őket mi óvja meg attól, amitől Nemes Nagy esetenként képtelen volt megóvni magát?
„Lassabban a lépcsőn a zongorával” – mondja egy román közmondás. Szőllösi most visszavonta, de különben hétmérföldes léptekkel halad a hatalom kiszolgálásában, holott nincs ÁVÓ, nincs Aczél, nincs párttitkár, nincs Recsk, és még mennyi minden nem van! Vagy azért tartja magát különbnek, mert ő ingyen rajong?

Forrás: szerző FB-oldala