Igen, Szendrey Júlia eldobta az özvegyi fátyolt, pedig nem akarta, nagyon nem. Néhány hónapos gyerekkel járta a helyeket, ahol férjét látták, bolyongott a csatatéren, amelyről a szóbeszédek járták. Nem tudom, mit remélt. Talán egy jelet.

Erről szól az ujhet.com portálon az az összeállítás, amit Pintér Jenő jegyez, s amire a jeles Petőfi-év ürügyén hívjuk fel a figyelmet. (Káfé)

Zuhogtak rá a hírek az ura haláláról, de egyiknek sem hitt. Ment volna Törökországba utána – biztosra mondták, Sándor ott van – de a fő vérbíró nem engedte. A passzusért főúri közbenjárót keresett, a gazember ágyba akarta vinni érte.

Már 1850. nyara volt, reménytelenség, pénztelenség, kiszolgáltatottság. Hozzáment egy történészhez, szült neki gyereket, négyet. Verseket írt a naplójába, mert költő volt ő is, nem is rossz.

1856-ban például ezt:

“Ne higyj nekem, hogyha hallasz
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily perczben lelkemet.”

Ekkor már minden régi barátja elhagyta, Arany János, meg A honvéd özvegye különösen fájt.

“Élj boldogul… ez könnyü annak,
Ki, mint te, oly hamar feled “

Azt a másodikat ő nem szerette, eleinte barátságban voltak, később abban sem. Elköltözött, már betegen. Gyógyítani nem tudták.

Levelet írt az apjának. “Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”

Petőfi Sándorné Szendrey Júlia, élt 39 évet, ez áll a fejfáján a Fiumei úti sírkertben. Ma 154 éve halt meg Pesten.

A teljes szöveg az ujhet.com portálon.