(Cervantes nyomán szabadon)

(3.) KOCSÁNY

Nagy kurva az öreg! Nekem abrakot akkor ad, amikor a lovag rászól, utasítja. ”Comida!” Akkor ad nekem is, amit talál, a zabot, ugye, ne emlegessük. De a saját állatának juttat gyakrabban. Ha kukoricás mellett visz el az utunk, letör egy-egy csövet, csak úgy mentében, s hogy ne lássák, rögtön nyújtja a csuhét a kedvencnek, ha friss még a kukorica, hát kettőbe törve a csövet.
Nem az, mert én a háncsot nem is szeretem, meg hát én ló vagyok, paripa, a másik meg szamár, pór népség, már az is megalázó számomra, hogy ő a társaságom, de hát mit csináljak? Vannak dolgok, amik fölött nem rendelkezem.
Úgyhogy úgy teszünk, mintha nem is egy helyre tartoznánk, nem szólunk egymáshoz. A szagát megszoktam, az iá-zása nem zavar. Szamár haverem különben is inkább a gazdájára üt, magának való, mint Panza. A gazdája jól tartja a szamarát, de hagyná elpatkolni a lovag lovát. A szamár még elfordul tőlem, nem tudom, mitől fél, hogy elkapom előle a lopott eledelt?
Erről akkor ennyit.
P.S. Bizony, a tejeskukoricát magam is megenném.

(Folytatjuk * Következik: 4. BESTIA)