A belvárosi templom mellett mentem éppen, amikor találkoztam régi szeretőmmel. A Dunán uszályok mentek felfelé, a templomtorony körül galambok szálltak és keményen rám dudált egy autó, mert – mi tagadás – elbámészkodtam egy kicsit.
– Szervusz – mondtam elfogódottan.
Régen nem láttam már és meglepett, hogy milyen jó színben van, szebb lett, mint valaha.
Kedvesen, de kicsit fölényesen nézett rám.
– Szervusz.
És csak álltunk. Finomabban volt sminkelve, mint az „én időmben”, és jobban is öltözködött.
– Bocsáss meg – dadogtam – Andrással vagy még?
– Természetesen. Nem változtatom minden nap embereimet. András igazgató lett egy kőedény gyárban.
– Látom.
– Azért én nem feledtelek el téged sem. Mégis csak te voltál az első… Emlékszel?
Emlékeztem.
Érintetlen szépségében kívánatos volt, mint a hamvas gyümölcs és hetekig kerülgettem, amíg megismerkedtünk. Szenvedélyem akkor már közel volt az őrültséghez. Nem volt nappalom és nem volt éjszakám. Fényképével aludtam el és gyűjtöttem a pénzt, mert – ezt nem hallgathatom el – nagyon anyagias volt, de még anyagiassága sem tudott kiábrándítani.
Végre együtt volt a pénz és egy szép őszi napon egymásé lettünk. A hatóságok áldásukat adták rám és mi rohantunk ki a városból, hogy szabadok legyünk és háborítatlanok az emberektől.
Nagyon szerettem szép kedvesemet, de a beteljesülés megnyugtató nagy érzésére hiába vágytam. Nem ő lett az enyém, hanem én az övé.
Mindig kellett neki valami és én kiszolgáltam, mint a rabszolga. Néha pihenni szerettem volna, de nem engedett. Menjünk, menjünk!
És mentünk.
Egyszer aztán meguntam ezt az örökös költekezést és rohanást, és szemet hunytam, amikor András kacérkodni kezdett vele. Kicsit hitványnak éreztem magam, de Andrásnak több pénze volt, gondoltam, nála jobb dolga lesz.
– Vidd el – mondtam Andrásnak, és erősen igyekeztem szomorúnak látszani. És most találkoztunk. Azóta először.
Nem öregedett egy napot se. Megemeltem a kalapom, mert András tűnt fel a sarkon, és furcsát gondolhatna.
– Isten veled – mondtam -, azért gondolj majd néha-néha rám.
Amikor visszanéztem, András akkor húzta fel kesztyűjét. Szeretettel megsimogatta a hűtőt, aztán robogott autómmal, drága régi szeretőmmel. Sűrű füst csapott ki utánuk, és eltűntek a ködbe – én pedig úgy éreztem magam, mint aki maga akarta, hogy megcsalják, és a hűtlenséget most nincs kitől számon kérni.

(1942)
**Fekete István
Megjelent az Esti Újságban, 1942. december 22-én.
Tartalmazzák az Öreg naptár (2001) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.

*

A Szép Történetek, idézetek, versek FB-oldal