(Petőfi emlékezete)

Bem apó

(1849. január 19. – 1849. január 30.)

Útban Marosvásárhely felé Petőfi megpihen Besztercén. Ott egy ismeretlennel találkozik össze, aki elkíséri Bem táborába.

Az ősz fővezér felől beszélgeténk – írja –, midőn a szobába egy honvéd százados lép. Petőfi volt. Ismerősök lévén, melegen szorítottunk egymással kezet. Ő a Királyhágón túli események sötét képei elől menekült Erdélybe. Egy szivárványt látott ő, mondá, fellegeinken, s e szivárvány őt Erdélybe vezette.

Sokáig beszélgettünk, mi neki az erdélyi s ő nekünk a magyarországi dolgok folyamáról.

Estefelé együtt indultam vele vágyaink Mekkája, a hadsereg után Szeben felé.

Az útitárs nem akarja megnevezni magát. Ez érthető, hiszen a közlemény az abszolutizmus alatt, 1860-ban jelent meg a Vasárnapi Újságban.

Január 21-én érnek Marosvásárhelyre.

Farkas István és Sárzitsky hadnagy, akivel Székely Márton szerint Kolozsvárt még együtt voltak – úgy látszik – lemaradt. Mindez megegyezik Petőfi leírásával, aki Vásárhely utcáin találkozott először az erdélyi hadsereg sebesültjeivel és feljegyezte: „Egy pár útitársam e látványra jónak látta helyben maradni… pedig csak katonák voltak.”

Ugyancsak a névtelen útitárstól származik a Lisznyai Kálmánnal történt találkozás leírása. Lisznyai, a Petőfivel egyidős palóc költő mint fiatal jurátus még a pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg Petőfivel, s tagja lett a Tízek Társaságának. A híradás így szól:

Medgyes, jan. 24.

Itt a vendéglőben Lisznyai (Damó) Kálmánnal találkozánk. A Székelyföldről, hol az utolsó hetek alatt sok vész- és dicsőségben osztozott, ide jött ki, hogy mint Noé galambja egy zöld ágat keressen és vigyen a kis bárka csüggedező népének. Viharos örömmel borult Petőfi nyakába. Sírva csókolta összevissza. Utóbb egész szenvedéllyel tört ki: „Hát nincs más ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tették?” stb. Alig tudta Petőfi lecsendesíteni: „Itt most az én helyem, Kálmán – itt kell mindnyájunknak babért keresni s meglásd: az én pegazusom az ágyúk zenéje közt csak új tüzet nyer.”

A mondás inkább Lisznyai petőfieskedő verseire, mint Petőfi egyszerű kiszólásaira emlékeztet: babér, pegazus, ágyúzene. Más is adott efféléket Petőfi szájába. A segesvári csatatéren is feljegyezte az egyik tanú, hogy Petőfi azt mondta volna, csak ágyúdörgésben tud verset írni. Tény azonban az, hogy Petőfi és Lisznyai Medgyesen találkozott.

Január 25-én nagyselyki keltezéssel így folytatja a névtelen: A mai nap felejthetetlen lesz előttem. Medgyes és Nagyselyk között [Szeben fele útján], a nagy hegyek közt vivő országút egyik kanyarulatánál nagy csapat lovas és gyalog székely katonasággal találkozánk.

– Visszavonulás ez? – kérdi Petőfi reszkető hangon […] az első sorok mellett lovagló őrnagyot. Az őrnagy, egy száraz, zömök férfi erős kijelelt arcvonásokkal, megállítja szekerünk mellett lovát s rövid szemle után, mit külsőnk felett tartani látszott, katonás rövidséggel ad Petőfinek megnyugtató felvilágosítást, miként ez nem visszavonulás; e csapat a fővezértől küldve, fontos misszióval megy haza a Székelyföldre. Petőfi azonban az őrnagyhoz kérdést kérdésre tett s míg a derék őrnagy ezekre válaszolt, az egész csapat, mintegy másfélezer ember, az úton fel, szekerünk közelébe ért, s ott megállva élénk kíváncsisággal hallgatta az őrnagy és Petőfi közti párbeszédet.

– Mi a neve a százados úrnak? – kérdi az elválás előtt az őrnagy.

– Petőfi – felelt Sándor.

– A poéta? – kérdi egy erős hang, a huszárság hátsó soraiból.

– Igen – válaszol Petőfi.

E szóra, mint varázsütésre, felriadt a hallgatag völgy s ezerötszáz torok „éljen” kiáltása mennydörgött végig a hegyek közt s áradatként megindult az egész tömeg szekerünk felé, melyben Petőfi lángra gyúlt arccal, a meghatottságtól mintegy átszellemülten állt s levett sapkával nyújtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.

Soha jelenet nem volt rám ilyen hatással… Petőfinek tán sohasem volt nagyobb ünnepe.

A névtelen azt is hozzáteszi, hogy talán akkor fogamzott meg Petőfiben a gondolat – a székelyek közt fog letelepedni.

A jelenet valóban így zajlott le; Pünkösti Gergely is megerősíti, aki a Petőfit megéljenző honvédekkel menetelt Medgyes és Kiskapus közt.

A két vallomással egybehangzik egy harmadik tanúnak a nyilatkozata is, aki névtelenségét szintén megőrizte. Így nyilatkozik:

Amikor Petőfi 1849-ben az erdélyi részekbe utazott, hogy Bem táborához csatlakozzék, mindenütt a legszívesebben látott vendég volt, s különösen tetszett neki az, hogy akikkel érintkezett, őszinte nyíltsággal beszéltek irodalmi működéséről. „Az országotok az igaz, hogy görbe – mondá egy alkalommal –, de annál egyenesebb a gondolkodásmódotok!”

*

Az erdélyi főparancsnokság akkor Szelindek községben székelt. Román-szász nagyközség Szebentől északra, a medgyes-szebeni út kétharmadán. Itt megint Székely Márton századosnak adjuk át a szót, akivel Petőfi együtt indult Debrecenből és egyidőben érkezett Bem táborába január 25-én. Bem apó aznap verte vissza Puchner támadását, és visszakényszerítette az erdélyi osztrák főparancsnokot Nagyszebenbe.

… Szelindeken – úgymond – az erdélyi táborban a főhadvezérnél jelentkeztem, elmondtam neki, hogy Beöthy, mikor rendelkezésszerűen jelentkeztünk nála, csaknem kikergetett. A fővezér röviden végzett a dologgal: „Gehens nicht mehr zu Ihm, er ist dumm!” [Ne menjen többet hozzá, ő ostoba!]

Petőfi a táborban maradt, engem Debrecenbe küldtek vissza. Ki volt tulajdonképpen ez a fővezér, aki magyarul semmit sem tudott, s a németet is lengyeles kiejtéssel beszélte? Az ötvenkétéves parancsnok, akit mindenki apónak nevez.

Bem József lengyel katonatiszt, majd magyar tábornok első harcait Gdansk körül, Napóleon oroszországi hadjáratában vívta. Lengyel nemes, de az összeesküvéshez és a forradalomhoz is ért, s még nincs harmincéves, amikor börtönre, büntetőszolgálatra ítélik. Csatlakozik az 1830/31-i lengyel felkeléshez, s az osztrolenkai csatában mint a tüzérség irányítója szerez magának nemzetközi hírnevet. Aztán Nyugatra emigrál, könyvet ír a lengyel szabadságharcról, majd Lembergbe költözik, ahol bűzlik már valami, s ’48 októberében a felkelt Bécs védelmét irányítja. A felkelés leverése után álruhában Magyarországra szökik. Már félig-meddig béna. Varsóban egy robbanás megsántítja, Iganyicnál bal karját lövik el, Portugáliában egy lengyel emigráns lő belé, Bécsben újabb golyót kap baljába. Magyarországon megint egy honfitársa követ el merényletet ellene, s csatában veszti el jobb keze középső ujját. Ahány ország – annyi seb. De a lelke érintetlen.
A forradalmi magyar kormány kelletlenül küldi Erdélybe december 1-én, s Bem a veszett fejsze nyelével páholja el az osztrák tábornokokat. Három hónap alatt kiűzi az ellenséget. Mi a titka? A személyes bátorság még nem minden. Már a lengyel szabadságharcról írt könyvében döntő jelentőségűnek mondja az agrárkérdést. Erdélyben sok a földigénylő, kell a közlegelő, s a „kutyaarcú vénember” – Illyés Gyula szavai – azzal biztatja a parasztokat, hogy övék a föld, ha megvédik s beállnak hozzá katonának. Bécs maga mellé akarja állítani a nemzetiségeket, akik elnyomva érzik magukat. Bem már Csúcsáról kiáltványt intéz hozzájuk: „Magyarok, szászok és románok, nyújtsatok egymásnak kezet!” Lesz jogegyenlőség, vallásszabadság, nyelvhasználat. Zászlókülönbség nélkül. Hiszen még az özvegyekről és árvákról is – mondja Bem – a haza gondoskodik.

A kormány dohog, hogy Bem illetéktelenül avatkozik közigazgatási kérdésekbe, Görgey megrója, hogy a só árát önkényesen szállította le a székelyföldön. De közben Bem Kolozsvártól Szebenig kergeti az ellenséget, s most onnan is ki akarja verni Puchnert. Pedig jó volna megvárni, amíg megjön székelyföldről az utánpótlás. De Bemnek nincs vesztegetni való ideje.

Petőfinek sincs. Nem csoda, ha Bem a költőt maga mellé veszi segédtisztnek, s még fegyelmezetlenségeit is elnézi. A tüzérparancsnok tudja, hogy csatát nem csak ágyúval lehet nyerni. A Szelindeken töltött néhány napnak több tanúja is akad, valamennyi visszaemlékezés közös tárgya a Búsul a lengyel című dal.
Időrendben elsőnek egy magát megnevezni nem akaró „volt honvédhuszár” szólal meg, aki mögött Imreh Sándort sejtjük, s aki tizenegy évvel az esemény után Marosvásárhelyt megjelent írásában így közli aránylag még friss emlékeit:

Petőfi Sándort Szelindeken láttam először, midőn az 1849. jan. havában történt első szebeni csata után oda visszavonultunk, nem éppen a visszavonulási, hanem az azutáni napokon. Mi, az erdélyi fiatalság, Szelindeken dalárdát alakítottunk, elébb Bemnél, aztán Petőfi Sándornál tisztelegtünk az esti órák alatt. Harci s más szép dalokat énekeltünk. Kedvenc dalunk volt akkor nagyon a magyar népdalokon kívül a Marseillaise és a Búsul a lengyel.

Újabb évtized múlva már halványulnak az emlékek, vagy csak az emlékezők véleménye oszlik meg?

Bauer Lajos vezérkari őrnagy így emlékezik vissza:

Pest, 1870.

… Ez időben érkezett közénk Petőfi Sándor, kit Bem a legbensőbb szívélyességgel, táborunk összes értelmisége, sőt a népből származó honvédek is a legrajongóbb örömmel üdvözöltek.

Petőfi még megérkezése estéjén összeállított egy rögtönzött dalárdát és elénekeltette általa Bem ablakai alatt a Búsul a lengyelt, ami az öreg vezért nagyon elérzékenyíté.

Ezzel egybehangzik az egyik szemtanú, Veress János honvéd főhadnagy visszaemlékezése, amelyet leánya, Veress Antónia már a század végén közvetít:

Írja édesapám, hogy 1849. január 22-i napi eseményeihez tartozik Petőfi Sándornak Szelindekre, a hadseregbe érkezte [a háromnapos tévedés megbocsátható], hol a tábornok azonnal beosztotta századosi ranggal a vezérkarához. Petőfi még azon este szerenádot rendezett a tábornoknak a Búsul a lengyel ismert dal eléneklésével, mit maga a tábornok igen szívesen fogadott.

Ennek befejezése után maga Petőfi részesült hasonló megtiszteltetésben, ami az elvesztett szebeni csata után némi felpezsdülést adott a legénység hangulatának. A három változat közül mégis az első látszik a legvalószínűbbnek. Nem tételezhető fel ugyanis, hogy Petőfi, bár nem értett a muzsikához, mindjárt első este szerenádot rendezett volna Bemnek. Imreh Sándor, aki nemcsak nyomdász, hanem írogató ember is volt, 1891-ben azt írja, hogy

…1849. január 26. pénteken [tehát a Petőfi megérkezése utáni napon] – éppen az ő indítványára – hatalmas daltestületet rögtönöztünk azon célból, hogy este Bemnél tisztelegjünk. Mi azonban, miután Bemnél elénekeltünk, Petőfit is felkerestük s nála is tisztelegtünk.

Megköszönte szépen a szíves figyelmet s mindnyájunkkal kezet szorított.

Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.

Forrás: ujhet.com