(Cervantes nyomán szabadon)

(6.) ROCINANTE BÜDÖS GYANÚJA

Nem tudom, mit gondoljak a lovagról. Don Magasan Hordja az Orrát… Mert jó, rá van bízva az ellátásom Panzára, de az talán mégis megfordul lovagom fejében, hogy én is létezem…
– Abrak! – jut erről eszembe.
Szóval miután összekaszabolta a könyvtárszobában a díszkötéseket – Caterina, a mindenes elbeszéléséből tudom – odajön, felugrik rám, vagyis nyeregbe száll, máris megyünk. Hozzám csak annyit szól, lehet, nem is hozzám, hanem Panzának, hogy: Vamos!
De van nekem egy büdös gyanúm: hogy tulajdonképpen mindenről tud, csak úgy tesz, mintha őt az ilyen apróságok, mint az én állapotom vagy a Panzával való viszonyom nem érdekelné. Vagy ha érdekli, azt a taktikát választja, hogy ha mi ketten, Panza meg én viszálykodunk, akkor nem ellene megy ki a játék, mert ő mindenek fölött áll, ez a mi dolgunk.
Tehát ha Panza el is mesélte neki, hogy én megrúgtam, elhalt ott a panasza, nincs megtorlás, nem beszélünk róla.
Illetve azt hiszem, hogy Panza valószínűleg beszámolt az esetről, s a beszámolót don figyelmeztetésnek vette. Ezt abból sejtem, hogy azután nem lapogatta a faram a kardjával, hanem a kantárt erősen markolta, egyszer még a sörényem is elkapta. Biztosan attól tartott, hogy a hátamról ledobom.
Ez történt. Ez van.
– Abrak!

(Folytatjuk * (7.) HOGYAN VÁSÁROLTA MEG ROCINANTÉT)