A jelent s a jövőt most kezdem újra látni,
világít, mint a nap, és megint új világnyi,
magam már annyiszor hittem egy új világban,
mint méh hiszi, hogy új nap nyílik egy új virágban.

Hová lett az a sok méz, hová lett a sok reggel,
hol megint és megint elkezdtem életemmel,
hittem benne, és bátran nekimentem a ködnek,
s nem hittem, hogy az álmok oly hamar szétrepülnek.

Csak én vagyok hibás, mert nem várom ki bölcsen,
hogy életemet szépen egy lét-tölcsérbe töltsem,
onnan nézzek magamra, onnan döntsek magamról,
mielőtt lelöknének a sötét Tajgetoszról.

Bennem talán meggyűlt a vágyával az ember,
falok és habzsolok, áradok, mint a tenger,
nincs sok nyugalom bennem, nem tudok csendben élni,
csak félni és szeretni, csak magam sem kímélni.

Most itt vagyok megint, szívem ismét kitárva,
úgy vetem magamat megint a nagyvilágba,
még csak a dagály ömlik, még nincs sehol apály,
s csak azt ismétlem folyton: ma már, ma már, ma már…

Maradj velem kalandos, maradj velem merész,
ne nézd a részeket, maradj velem egész,
és tiéd lesz a minden, a hullám és a tenger,
veled maradok én is az egész életemmel.

Hagyj élni karjaidban, és engedj el, ha kell,
tűröm a büntetést, ha nem kapkodod el,
légy mindenem és mindig, mert kell nekem a vágy:
hőségben fa alá, úgy fekszem be alád.

Forrás: szerző FB-oldala