1.A ködön át – Dérczy Péter halálára –

Nem vagyok valami nagy tájékozódó, s amikor először mentem a Rezső térre, azt sem tudtam, hol vagyok tulajdonképpen. Prózákat vittem Dérczy Péternek, s a kezdő minden félelme bennem volt.
Pedig nem kellett volna félnem, de egy kezdő mindenképpen fél, csak akadnak, akik bátrabban félnek. Én nagyokat vihogtam, egyik lábamról a másikra álltam, rémes alak lehettem. De Péter jól tűrte, nem pirított rám, nem nézett át rajtam, nem búcsúzott el sietősen.
Minden novellámat közölte, ami akkor legalábbis olyasmit jelentett, mintha a metró miattam állt volna le. Nem lettünk barátok, mert túl gátlásos voltam, azt sem tudtam volna, honnan kezdjem a barátságot, de jóban maradtunk.
A legendáját is ismertem már akkor, amikor először találkoztunk, a szégyenletesen szétvert, remek Magyar Naplót, melynek ő volt a főszerkesztője, szívesen olvastam, gátlásaimhoz tehát újabbak kavarodtak, olyan voltam már, mint egy két lábon közlekedő drótszénaboglya. És utóbb nagyon tetszett a Literának írt naplója, igazi prózaírónak éreztem.
Különös vonalú szája volt, és valami furcsa melankólia sugárzott belőle. Ősz, madaras hajával, eleven tekintetével, ingeivel, hahotájával egy kedves almérnökre emlékeztetett, akit azonban nem lehet átverni. És nyugtalanságot is éreztem a melankólia mögött, de ismét mondom, nagyon távolról.
Szerettem – olyan sokélű szó ez, ebben a nagy tömegben mintha túl sokakat szeretne az ember. De őt tényleg szerettem, a távolságon túl közöm volt hozzá, szeretet volt benne, mint Kertész Jegyzőkönyve egyik vámosában.
Ha már búcsúzni kell, akkor Orbán Ottó gyönyörű versével búcsúzom, a Hallod-e, te sötét árnyékkal, annak az Orbán Ottónak a haláldalával, akiről remek monográfiát írt.
„Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.”
Isten nyugtasson, Péter! Látlak én a ködön át is.

Forrás: Litera.hu – az irodalmi portál