Vesztettem már el váratlanul magzatot, a legelső, nagyon várt gyermekemet. Csak azért nem roppantam bele egészen, mert az előző nap olyan sokan voltak előttem a rendelésen, hogy már nem került rám sor a magzati szívhang mérés alkalmával.
Ha meghallom, és utána elvesztem: elvesztem. Így is nagyon fájt, és fáj máig.
Hát még mennyire fáj annak, aki rákényszerül egy döntésre, amit a körülmények szorításában, kényszerből kell meghoznia. Milyen egyedül marad az önvádban és a megaláztatásban. Az a dobogás csak növeli a kínt, nem enyhíti. Aligha menti majd meg a fejlődő életet, viszont az anyát (és rajta át a szeretteit) szinte biztosan hosszú időre traumatizálja.
Aligha van olyan család, ahol ne volna ilyen seb, elhallgatva vagy túl későn elmesélve. Mennyi örökölt sors, mennyi magány, mennyi fájdalom…

Forrás: szerző FB-oldala