(Cervantes nyomán szabadon)

(8.) MI A MEGALÁZÓ?

Ha már a megalázásról beszélek, hadd mondjam el a teljes igazságot.
Korábbi gazdám azért adott el, mert iszákos volt, s amikor a pénze elfogyott, mindenét értékesíteni akarta, hogy piához jusson. Eladta még a házat is a feje fölül, az istállóban aludtunk mi ketten. Azután következtem én.
Don Magasan Hordja az Orrát első piacnapon észre sem vett, de aztán alább adta, mint mondtam, vagyona nagy része elúszott.
Vagyona elúszott, de a becsvágya annál nagyobb. Így lettem jó én, bár a bordám már akkor kilátszott.
Hogy ehhez hogyan viszonyultam? Sehogy, mentem a kantárszár után.
Az igazság az, hogy a régi gazdám kedveltem. Jó humora volt, az sem mellékes egy lovagnál. Azonkívül meg nem vert. Hogy a kaja kevés volt, hát az biza…
– Abrak!
De ha volt neki, jószívvel adott. Néha csak száraz kenyéren éltünk, de hát megértettem. A pálinkás butykost is nyújtotta felém, de azt én nem szenvedem. Láttam egyszer, hogy egy lovat leitattak, megkergült szegény, nem tudott mit kezdeni magával.
Ezt a mostanit már kezdettől fogva nem kedveltem. Az iszákos szólt hozzám, ez soha. A kardját is féltem már az első perctől kezdve, az ott csüng feszt az oldalán. Mert ő lovag.
Lovag? Hát a ló én vagyok.
Szóval megalázó az, ahogyan adnak-vesznek minket. Mi szolgálunk, és a parancsot mindig más adja. És nem mi választjuk meg a ”más”-t.
Az igazsághoz tartozik, hogy magam sem tudom, kit szeretnék a gazdámnak, nincs meg a választáshoz sem a lehetőségem, sem a kedvem.
Én csak vagyok.

(Folytatjuk (9.) * következik: KÖTÖZNI VALÓ BOLOND)