(Cervantes nyomán szabadon)

(10.) IZABELLA

Kezdetben azt hittem, hogy Izabella a szakácsnőnk, Caterina főnöke. Mintha azt is Izabellának hívnák, azért tévesztehettem össze a nagy Izabellával, Caterina elmesélte, hogy ez utóbbi Spanyolország királynője volt.
Szóval, hogy a lovagunk imádja azt a nőt, még hogyha halott is, mert az ország az ő idejében lett nagy, s hát neki lovagként feladata visszaszerezni azt, ami volt. Úgyhogy neki, Izabellának ajánl fel minden győzelmet, és elhatározta, hogy legyőzi a függetlenedett tartományokat. Főleg Katalónia elvesztése miatt szenved.
Erről számolt be Caterina. Nyomott közben két meg nem pucolt murkot a pofámba, kissé homokos volt mind a kettő, csikorgott a fogam között, de hát a szándék a fontos. Különben is örvendjek, hogy még van fogam…
Ezen aztán eltöprengtem. Spanyolországon.
Mert én azt hittem, Mancha Spanyolország. Ez a föld, amin járunk, a patám is elkopott már több rendben az egyenetlen út kavicsától. De hogy Zaragoza, meg Kajtalónia, azt nekünk, lovaknak nem tanították. A mi ”oskolánk” az a szerkezet, amelyikbe bezárják a makrancos paripákat, hogy tudják megpatkolni őket. Mert sok ló nem tudja, mi a jó neki. Na mindegy.
Szóval visszahódítani a tartományokat, rendben, gondolom, de akkor legyen kaja! Én Zaragozába is csak úgy megyek, ha újra kapok zabot. Ha nem, összerogyok alatta.
Meglátjuk. A két murok viszont jólesett.

(Folytatjuk * Következik: (11.) ÉGBŐL A MANNA)