(Cervantes nyomán szabadon)

(11.) ÉGBŐL A MANNA

Na de az semmi! Vén ló létemre csak úgy kapkodom a fejem. Én, aki azt hittem, mindent láttam, mindent megtapasztaltam, meglepetés ezen a világon már nem ér, dobhatnak ki a legyeknek a dögök mellé, ha elaléltam…
Szóval a sörényem másnap állt fel, amikor megtudtam, hogy a don király akar lenni. Király vagy császár, maga sem tudta eldönteni.
Hogy ő meghódítja Kajmalóniát, és kikiáltatja magát császárnak. S mindezt a dicsőséget Izabellának ajánlja kóbor lovagként.
Hát nem is hittem, hogy a szőr, ez az elszíntelenedett, satnya rajtam még feláll, annyira egyoldalú a koszt, amit elém raknak, zabot, ugye, emberemlékezet óta nem láttam…
– Abrak! Abrak! – nyerítem, de mindenki a donnal van elfoglalva, egy részük szerint okos államfő, más részük szerint bolond. Kissé félve gondolok arra, melyik csoporthoz tartozik Caterina, ma még nem láttam. Remélem, megvan még neki a józan esze.
Szóval Katalónia… Az vajon merre van? És kibírom-e a hajszát odáig? Vagy végképp lerogyok?
És amikor a don felnézett az égre, meglátta Izabellát. Aki mosolygott, mármint a felhő neki, egyenesen a mi hős lovagunknak, amiből a don arra a következtetésre jutott, hogy Izabella helyesli a tervét.
Úgyhogy megyünk Katalóniába.
Gondolom, engem nem cserél fel más lóval, más gebével, neki ahhoz nincs pénze. S az égből sem hull a manna, bármennyire is jól fogna a szerencsétlennek.
Azért a mannát én is megkóstolnám, szó, ami szó.

(Folytatjuk * (12.) FEGYVERHODOZÓJA)