Meghalt Miguel Rodrigez Palomino, évszázadunk legöregebb katonája, aki a perui hadseregben nyolcvanegy esztendőt szolgált. A modern világ mindenütt rekordot keres: így született a hír, hogy a perui öreg vitéz a katonai szolgálat világrekordját állította föl.
Ez a hír nem igaz. Minden kornak voltak legendásan öreg katonái. Skultéty László, aki 1831-ben halt meg Aradon, szintén 81 esztendeig szolgálta a váltakozó császárokat. Jean Theurel 86 esztendőn át védte a francia királyt, a francia köztársaságot és Napóleont, Chiossich pedig 87 esztendőt töltött az osztrák hadseregben és Velence haditengerészetében. Azonban nem méltó az összehasonlítás. A világ legöregebb katonái bizonyára kardot rántanának, ha tudnák, hogy életükben számokkal kifejezhető teljesítményt gyanítunk.
A katonaság ugyanis nem sport. Nincs versenye a kitartásnak és hűségnek. Aki a seregét arra használná, hogy egyéni föllépéséhez statiszta tömeget adjon, az nem lenne katona. Ezek az öreg katonák hagyományosan elutasították a felsőfokot. Általában nem jutottak a tizedesi rangnál fennebb. Életük álma az volt, hogy a zászlót bízzák reájuk. Akkor érezték leginkább a jelképet, ha kezükben foghatták. Sajátságos, hogy évtizedeken át is megmaradt a zászló jelképes értelme, hiába nehezedett harc közben a markukban, így hát a perui aggastyán mégiscsak a világ legöregebb katonája volt. Olyan zászlóaljba tartozott, amelyben számunkra lehetetlen a rangsorolás. Rangját az vitassa el, aki vele versenyben rágta a komiszkenyeret. Mi ennek a legöregebb katonának kortársai voltunk életünk évtizedei folyamán, de nem is sejtettük, hogy Peruban él. Akkor hallunk róla először, amikor temetik. Ez is jellemző nehéz szolgálatára. Hálátlan szolgálata volt, engedelmeskednie kellett lárma nélkül. Tulajdonképpen annyiban különbözik az ismeretlen katonától, hogy a sajtóhírben megemlítik a nevét. De szó sem esik személyiségéről, tetteiről, elgondolóiról. Ha jól megnézzük, a híradólét után kevesebbet állíthatunk róla, mint azelőtt. Nevének ismerete nélkül érzelmes elbeszélést lehetne írni egy öreg perui katonáról, akinek sajátos elképzelése van a világról, Peruról, szolgálatának ellentmondásos értelméről.
Neve megfoszt bennünket a lehetőségtől, a képzelet csapongásától. Ma már azt kell mondanunk, hogy nem voltak figyelemreméltó gondolatai. Egyébként tábornok lett volna, aki államcsínyt tervez, előmozdítja a védelmi jellegű fegyverkezést vagy a távlatot nyitó, békés leszerelést. De nem volt tábornok, olyan, aki a magasba tör a katonaság indító pályájáról. Csak a közönséges beosztottságig vitte föl a képessége. Sohasem fogják tanítani a katonai akadémiák a Miguel Rodrigez Paloming-féle átkaroló mozdulatot.. .mert … ezeket csak a magánéletben alkalmazta, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt. Nem volt stratégiai elképzelése, se önálló taktikája. Különben nyugdíjas ezredesként visszavonult volna ügyesen összeharcolt birtokára. Nélkülözte a képzelőerőt, azért engedelmeskedett. És hogy mennyi képzelőerő kell az engedelmességhez, azt most vitte a sírjába.
Befejezett hallgatása azonban nem tanulságmentes. Hiába távoli és ködbe vesző arc, mégis hirdet valamit. Vall a jó katonáról, aki aggkorára várja az örök takaródét parancsoló trombita jelét. Katonához méltó, hogy nagy bátorsággal ágyban is meg tud halni. A hősök csatatereken oszlanak el, övék a harc és a megrendítő áldozat. De az ilyen vén katonák tudják megnyerni a békét, mert van hősiességük és fegyelmük a hosszú megmaradásra. Mindvégig őrzik a küzdelmek célját és átmentik a jövőnek.
Mert a harc célja sohasem az önpusztítás, hanem a győzelem. És ezt nemcsak hősi halállal, de engedelmes, hű és hosszú élettel is tehet szolgálni. Fölemelő, hogy ifjakat pusztító évszázadunk hosszú életű, igazi katonát búcsúztat. Úgy látszik, engedelmeskedni kell a történelemnek. Akár halálmegvető harcot, akár hosszú szolgálatot parancsol.

Megjelent A Hét 3. évfolyama 37. számában, 1972. szeptember 15-én.

Forrás: ujhet.com