(Cervantes nyomán szabadon)

(12.) FEGYVERHODOZÓJA

A lovagokról szóló könyvekben, amiket éjjel-nappal olvasott, nem is állt másból a könyvtára, azt írják, hogy mindenik lovagnak van fegyverhordozója. Lova, de azt már, ugye, beszerezte, de hát fegyverhordozó.
Törte a fejét, hogy honnan…
Fegyvere is csak egy, az általam említett kard, de hát a kovács a barátja, annál még van hitele, egy dárdát egy nap alatt kikalapál.
Ahogy nagy peckesen jár fel-alá az udvaron, ráköszön a szomszéd, s érdeklődik a búsképű egészsége iránt.
”Megvan!” – kiáltja magában lovagom. Azzal előadja, hogy ő éppen milyen nagy feladat előtt áll, amit Izabella királynénk tiszteletére el kell hogy végezzen, megfogadta, s a lovagot a szava köti. A szomszéd udvariasan hallgatja, viszont amikor a don arról beszélt, hogy belőle császár lesz, kezdte érdekelni a dolog.
Hogy ő császár lesz, ugyanis visszahódítja Kasztíliát, dehogyis, Katalóniát, s ekkor feltette a kérdést:
– Szeretne-e kend, signor, katalóniai gróf lenni?
Mert ha ő császár, ő mondja meg, ki a gróf. S nem kell más hozzá, mint hogy a szomszéd – Panzának hívják – vele menjen, legyen a fegyverhordozója.
Panza, nem tudta, melyik világon él! Hogy ő gróf, viszont a felesége nem való grófnénak…
– Semmi baj, kikupáljuk! – hangzott a biztató válasz.
– Dehát a trágya? – bökte ki Panza. Hiszen abból éltek meg, hogy trágyát hordott egész nap – magának, de főleg másoknak.
– Nem számít! – bökte oldalba Panzát a lovag – a fontos az, hogy szamarad van. Jösztök utánam.

( Folytatjuk * (13.) DULCINEA)