. B. Tomos Hajnal: Miért kacagsz?
(egy fiatal anya emlékére)
Elsőre minden olyan szépnek ígérkezett:
babarózsa-felhők a gép körül,
melyen átrepülted az óceánt,
az új föld, furcsa akcentusaival
s az indián-rezervátum északon,
ahol ferdeszemű, komoly gyermekeket tanítottál.
Aztán lett saját házad,
csupa előregyártott elemekből
s persze gyerekeid is
a bádogból rögtönzött kórteremben,
szültél és dolgoztál,
tanítottál és szoptattál
mínusz negyven fokon.
Egyszer a szike túl mélyre futott,
akkor ott, a véres asztalon,
hátraarcot diktált sorsod ura,
s csirázni kezdett hasadban
a destruktív biológia.
Azon a télen, a gyertyafényben úszó
karácsony-esten,
mintha falánkságod tanulsága lenne,
eltűnt kislányaid tünde-nevetése,
kikapcsolt életed
minden addigi sürgetése.
Egy kemény vaságy lett
tapintható jelened kerete
s ajkadon a kiskanál
hideg érintése –
álmodban ezüstszín-sugár üldözött,
akárha fényes kötőtű –
valami folyton azt súgta,
hogy egyszer az lesz
szemvilágod kioltója.
Amikor a rák méregfoga
utoljára mart aprólékaidba,
azt kérdezte a legkisebb lány:
anya, miért kacagsz olyan furcsán?