(Cervantes nyomán szabadon) (13.)DULCINEA – Fegyverhordozóm már van – bökött a lovag a feje búbjára – meg paripám – ekkor másodszorra rám nézett, először, amikor a lókupectől megvásárolt. – Majd mindenem megvan, ami egy lovagnak a portyázáshoz szükséges. Rosszul fejezte ki magát, ezúttal már nem portyázni akart, hanem hadba indulni, Kakafónia, na, hogy is hívják, Kasztákólia ellen. – De egy nemes hölgy, akinek a sikereim hírül viszem, az nincsen. Keresgélni kezdett emlékezetében élete női ismerősei után, de nem volt neki olyan. Nőszemély kettő forgolódott a környezetében, a szakácsné meg Caterina, de hát azok nem feleltek meg nemes dámának, pórnép volt mindkettő Quijote (így hívják a lovagom) szemében. Na de ekkor előugrott egy régi emlék, hogy amikor fiatalkorában be akart menni a tobosói vendégfogadóba, szembetalálkozott egy másik fiatallal, az lábbal előre érkezett, akit a csaplárosné éppen dobott ki. ”Micsoda erő van benne – gondolta Quijote – és micsoda hang, hogy még egy sárkány is megijedne tőle”. Ezt gondolta akkor, s ez az élmény raktározódott el az agyában. S most, az útra készülve úgy ítélte meg, hogy az a kecses, bájos nő, akinek a nevét sem tudta, s belőle sem sokat látott, lovag múzsájának megfelelne. – Ő az! – kiáltott fel – az én Dulcineám! Ekkor azonban megdördült az ég, és a lovag felpillantva, gomolygó felhőket látott, villámlást, s azonnal megértette, hogy Izabella üzen. S az üzenete: nem! Ha nem, hát nem. Ő ugye az egész katalóniai harcot neki ajánlotta fel, engedelmeskednie kell. És – az igazságot megvallva – jól is esett neki az engedelmesség. (Folytatjuk *Következik: (14.) VÉGRE ZAB)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ