(Cervantes nyomán szabadon)

(13.)DULCINEA

– Fegyverhordozóm már van – bökött a lovag a feje búbjára – meg paripám – ekkor másodszorra rám nézett, először, amikor a lókupectől megvásárolt. – Majd mindenem megvan, ami egy lovagnak a portyázáshoz szükséges.
Rosszul fejezte ki magát, ezúttal már nem portyázni akart, hanem hadba indulni, Kakafónia, na, hogy is hívják, Kasztákólia ellen.
– De egy nemes hölgy, akinek a sikereim hírül viszem, az nincsen.
Keresgélni kezdett emlékezetében élete női ismerősei után, de nem volt neki olyan. Nőszemély kettő forgolódott a környezetében, a szakácsné meg Caterina, de hát azok nem feleltek meg nemes dámának, pórnép volt mindkettő Quijote (így hívják a lovagom) szemében.
Na de ekkor előugrott egy régi emlék, hogy amikor fiatalkorában be akart menni a tobosói vendégfogadóba, szembetalálkozott egy másik fiatallal, az lábbal előre érkezett, akit a csaplárosné éppen dobott ki.
”Micsoda erő van benne – gondolta Quijote – és micsoda hang, hogy még egy sárkány is megijedne tőle”.
Ezt gondolta akkor, s ez az élmény raktározódott el az agyában. S most, az útra készülve úgy ítélte meg, hogy az a kecses, bájos nő, akinek a nevét sem tudta, s belőle sem sokat látott, lovag múzsájának megfelelne.
– Ő az! – kiáltott fel – az én Dulcineám!
Ekkor azonban megdördült az ég, és a lovag felpillantva, gomolygó felhőket látott, villámlást, s azonnal megértette, hogy Izabella üzen. S az üzenete: nem!
Ha nem, hát nem. Ő ugye az egész katalóniai harcot neki ajánlotta fel, engedelmeskednie kell. És – az igazságot megvallva – jól is esett neki az engedelmesség.

(Folytatjuk *Következik: (14.) VÉGRE ZAB)