Ivan Karamazov: A Nobel-díj

Ha én lennék a Nobel-díjas,
vennék egy fejet, hogy csak nyírhasd.
S amíg a hajat intézgetnéd,
én szép csendesen elvéreznék.

Ollót adnék a kis kezedbe,
hogy belemárthasd a szívembe,
ne legyen itt már semmi kecmec,
legyen meg, ami úgyis meglesz.

Hisz mire voltunk, hogyan voltunk?
Mit egykor egymástól tanultunk,
azt most oly szívesen feledjük,
a lefolyóba leeresztjük.

Ezért ha Nobel-díjas lennék,
szívemre két mogyorót tennék,
és megint kettőt, akkor hátha
megúsznám a holnapot már ma.

És akkor írnék, szeretkeznék
azzal, kibe szerelmes lennék,
a mát mindig csak mának nézném,
mint egy vidám és kerek mézlény.

De addig mégis emberélet,
amit szeretek s ezért féltek,
addig szeretem, akit adtak,
s köszönök minden pillanatnak.

Érte tűröm a haragod most,
mikor a dühöd mérge nyaldos,
érte állom ágyúd lövését,
minden csontomnak széttörését.

De elég lesz; ami van, megvan,
sziszeg a kályha, ég a villany,
és szeretnek, bár nem érdemlem:
Nobel-díjjal sem lenne szebben.

Forrás: szerző FB-oldala

2022. szeptember 22.

Szóljon hozzá!