(Cervantes nyomán szabadon)

(14.) VÉGRE ZAB

Mikor mindezzel megvolt, s a dárdát is megrendelte a falu kovácsánál, Panzához így szólt:
– Aztán, Sancho, vess zabot Rocinanténak!
Hát majdnem odavizeltem a meglepetéstől. A duplától. Egyrészt, hogy emlékezett a nevemre, sőt a nevemen szólított. Nem azt mondta, hogy: ”vess zabot a lónak”, hanem Rocinanténak. Már majdnem én is elfelejtettem a nevem. Az új nevem. (Egykori gazdám Fürgének nevezett.)
A másik meglepetés a ”zab” volt. Hogy a sok silány zaba után zabot kapok. Hát ennyire megtisztelnek, hát kibírom az utat Katlanházáig! Mert, ugye a zab azt jelenti, hogy nekivágunk az ismeretlennek.
A lovag nemcsak dárdát rendelt a fegyverhordozójának, hanem a tiszteleteshez is betért, hogy adja áldását az útra. A háborúra. Egyáltalán üsse kóbor lovaggá, ez utóbbit nagyon fontosnak tartotta, olvasta, ugye, a sok ponyvát, s az kikupálta lovagság ügyében.
No de megjelent Panza. Mit ad az isten, zabostarisznyával, s benne jóllaknivaló zabbal. Honnan vette, nem tudom, nem is érdekelt, s imponáló volt az a biztonság, amivel a nyakamba akasztotta, látszott, hogy nem először csinálja.
”Na, Roci, mondtam magamnak, rád jött a jó világ!”
Kezdett megváltozni tudatomban a lovag képe, s a Sancho Panzáé, és a háborút is másképp ítéltem meg.
Majdhogynem felnyerítettem: ”Éljen a háború, amelyik nekem zabot ad!”
De hogy ne sértődjenek meg, váltottam, még idejében:
”Éljen Izabella!”
Na de hogy éljen, aki halott? Kijavítottam magam:
”Vesszen Katalónia!”


(Folytatjuk: Második rész * (15) „IGAZ KATALÁNOK”)