(Cervantes nyomán szabadon)

(16.) HAZASZÁLLÍTJÁK

A sebesültet az istállóban helyezték el. Féltek ugyanis, hogy a megtámadottak az éjjel leple alatt kárt tesznek benne – két emberük, ugye, sebesüléseket szenvedett. Ott feküdt a jászolba bedobva, mi a Panza szamarával szuszogtunk rá kis meleg levegőt, attól éledt fel.
No de Panza nem boldogult egymaga a sebesült testtel, úgyhogy elhatározta, hogy segítségért visszalovagol Manchába. Lovagol, vagyis hagyta a szamarát a szamár emberrel, engem felnyergelt, hogy menjünk.
De nekem is megvan a magamhoz való eszem, tapodtat sem léptem, míg meg nem etet. Zab már nem volt, úgyhogy Panza rákényszerült, hogy néhány pesosért répát vásároljon nekem.
Na, engedtem én is a 48-ból, ha nincs zab, hát a répa is megteszi, megestebédelve elindultam.
Hajnalra már a falunkban voltunk. Felzörgettük a papot meg a Quijote barátját, a kovácsot, s indultunk egy szekérrel a lovag után.
Addigra már észhez tért, jobban mondva eszméleténél volt, s nagyon elcsodálkozott, hogy a pap is jelen van. De kapott az alkalmon, hogy így, együtt imádhozzanak Izabellához, hadd tudja meg a mi dicsőséges támadásunk.
A kovács a fejét vakarta, hogy mi lesz ebből, ők különben sem ezért jöttek ide, a pap viszont okosabb volt, így győzte meg a lovagot a visszautazás szükségességéről:
– Imádkozni Izabellához egy istállóban?! Nem félsz attól, hogy az ég ránk szakad? Majd otthon a váradban, a díszpárnák között, miután Caterina lemosta a koponyádról a vért.
Ez hatott.

(Folytatjuk: Következik (17.) SZAMARUK LELÉP)