(Cervantes nyomán szabadon)

(17.) SZAMARUK LELÉP

A cirkusz nagy kopácsolással kezdődött. Mikor azzal, vagyis az imazsámollyal megvoltak, a pap kezdte el a misét, azzal, hogy ”Isten segedelmével összegyűltünk…”. De félbeszakította mindjárt az elején a lovag:
– Kevesebb istent, több Izabellát, plébános uram!
Azután ő maga következett. Előadta, hogy megtámadtuk Katalóniát, és nagy sikereket értünk el, s azokat a sikereket Izabella királynőnek ajánlja. De hogy lovagi kötelességének eleget tett, és eleget fog tenni, ugyanis a harc még nem fejeződött be.
Tapsoltak a körülállók. Hallottuk mi is az istállóban.
A szamár, a Panzáé erre nagy iá-zásba kezdett. Talán magával ragadta az emberek lelkesedése. Vagy éppen zavarta a karicsálás. Vagy csak éhes volt, ugyanis Panzát, aki számunkra az üzemanyagot folyósította, nem nagyon láttuk aznap.
Megláttuk viszont akkor. Ugyanis a fertelmes hang az istállóból zavarta a processzust, s lovagunk mindenese csitítani próbálta a szamarat. De nem ment, hát erőszakhoz folyamodott: verte korbáccsal, verte vasvillával. Mikor zöldágra nem vergődött vele, eloldotta a madzagot, amivel a jászolhoz volt kötve, s kiengedte a kertbe, hogy ne hallatszodjon az összegyűltekig a bőgése.
A szamár kimenekült az istállóból, de az éjszaka folyamán le is lépett.
Úgyhogy egyedül maradtam az istállóban, azt remélem, megkapom a szamár adagját. Kell az a háború sikeréhez.
Azt mondom hát én is: ”Éljen Izabella!”

(Folytatjuk * Következik: (18.) A PARITTYA)