Korán reggel indultam el vonaton Oranból Sidi Bel Abbesbe, az idegen légió megtekintésére. A pár órás ut gyönyörű szöllőültetvények és búzamezők között haladt el. Amerre a szem ellátott, mindenütt az európai kultúra átalakító erejét látni. Száz évvel ezelőtt még ez a vidék is, mint Északafrika sok más része, terméketlen és egészségtelen volt. A mocsarak kiszáritása, öntöző csatornák, duzzasztó gátak építése és a modern utak rövidesen ezt a vidéket Algir legtermékenyebb tartományává alakították át.
A vasút mellett hol arab, hol európai falvak tűnnek elém a pálmafák és hatalmas kaktuszbozótok mögül. Az országutakon, amik a fővonalakon mindenütt aszfaltozva vannak, élénk autóforgalom bonyolódik le. A természettel való harcban itt az ember győzött. A domboldalakon és a messzi távolba nyúló síkokon, hol száz évvel ezelőtt Abd el Káder lovasai vivták élethalál harcukat, ma traktorok robognak tova. Az arab világ nem halt ki itt sem, csak leszorult a hatalom polcáról. Az egykori földbirtokos ma napszámos a hódítók földjén. De lassan szorgalommal kezdik elsajátítani már a modern gazdálkodást az arabok is és nem ritka eset, különösen az utóbbi évek gabona-krizisében, hogy a kis igényű arab évek hosszú során át megtakarított pénzével visszavásárolja az őseitől elvett földet. Amint egy kis állomáson állt a vonatunk, elnéztem a szemben levő tehervonatot, amelyen gyönyörű, vadonatúj mezőgazdasági gépek voltak. Azt hittem, Amerika vagy Németország küldi ide fölényes technikájának termékeit és kíváncsian keresni kezdtem a gyár nevét. Alig pár perc alatt örömmel kaptam meg a felírást: Budapest, Ganz-Danubius. Mondhatom, megdobbant a szivem ettől a nemvárt találkozástól Afrika földjén. Csak később tudtam meg, hogy pár év óta bevonult ide is hódító utján a magyar mezőgazdasági ipar és ma már nemcsak itt, de Délfranciaországban is magyar gépek zenéje veri fel a búzamezők csendjét. Ugy hallom, Afrika több nagy városában állandó lerakat van már a magyar gépekből.

Délelőtt 9 óra van, mire megérkezem. A nap már élesen tűz alá és a hőmérő gyorsan kezd emelkedni 25 fokról, hogy nemsokára elérje a déli maximumot, a 40—42 fokot árnyékban. Sidi Bel Abbes alig 35 ezer lakósu város, de jelentős központ nemcsak az idegen légió miatt, hanem egyre növekvő transitó forgalmáéért is. A kis város a légiónak köszönheti születését. A franciák 1843-ban építettek itt egy erős kis várat, hogy innen előrehaladva, könnyebb legyen majd az egész tartományt meghódítani. A ma csendes vidéki város sok véres eseményre emlékezik. Ilyen volt Abd el Kader cselje is, aki pár száz arabot csempészett zarándokként a várba, hogy aztán egy védtelen pillanatban azok leöljék az őrséget és hatalmukba kerítsék a várat. A terv azonban nem sikerült és a franciák bosszúból kíméletlen vérengzést rendeztek. Tavaly ünnepelte a légió százéves fennállását. Innen indultak ki Délalgir és Marokkó meghódítására a légió csapatai, hogy életüket és vérüket a francia imperializmus oltárán áldozzák fel.

Szidi Bel Abbes szép útjaival, parkjaival, amiket sürü pálmafa sorok tesznek árnyékossá, a kellemes és hangulatos városok közé tartozik. Feltűnő szépek szobrai is, közöttük nem egy a leghíresebb francia szobrászok mühelyéből került ki. Megkérdeztem, hogy hol van a légió kaszárnyája. Útba igazítanak. Pár perc és az árnyas fák során megérkezem az óriási sárga épületek elé. A térparancsnokhoz megyek engedélyért, mert a légiót nem igen szeretik idegeneknek megmutatni. De a parancsnok, aki fiumei olasz és szereti a magyarokat, rögtön megadta az engedélyt. Felkeresem az ottani magyarokat. Kalauzom egy jobb napokat látott magas, szőke férfi volt, akit egy szomorú családi tragédia kergetett el ide új életet kezdeni. Ő a korházban van, sorsával megelégedett, mert nemrégiben megkapta a sergeanti rangot. Bevisz a szobájába. Körülnézek. A falakon arab teritők, a bútorok, szék, dísztárgyak, mind arabok. Ha nem volna ez a kis szoba az idegen légióban, talán meg is irigyelhetném. Felnézek a falra. Egy nagy rámában árvalányhajas cserkész néz le rám. — A fiam, mondja vezetőm, 12 éves, nem is tudja, hogy a légióban vagyok. Azt mondják neki, hogy itt Afrikában vagyok állásban. Egyszer talán hazamehetek és ismét karjaimba zárhatom. — Haza, — milyen más csengésű ez a szó ennek a szegény sorsüldözött embernek ajkán, akit mardosó honvágy éget, amint könnyes szemekkel kiejti e szót. Majd elhallgat, és én magam elé képzelem ezt az embert, amint abban a végtelen magányosságban, amit az otthonról kiszakitottság jelent, esténkint felnéz meghatódottan a képre, mely őrangyalként tekint rá égszínkék szemeivel. Az ajtón kopognak. Egy alcsony, barna altiszt lép be. Magyarul köszön. Bemutatják. Erdélyi fiu. Mikor megtudja, hogy Erdélyből jövök, meghatódva érdeklődik az otthoni hírekről. Már 8 éve szolgál a légióban. Most jött nemrégiben Indokinából. Sorsával ő is megelégedett. Ketten elvisznek a kaszárnya megtekintésére. Az óriási épületben több mint 10.000 katona lakik. Először az altiszti étkezdét mutatják meg. A szakács is magyar és minden délben odakésziti a 14 magyar altiszt asztalára a paprikát. A koszt itt nagyon jó, a legénységé is tűrhető. Majd megnézzük a könyvtárt. A közel 10.000 kötetes könyvtárt bárki használhatja a légionáriusok közül és esténként az olvasóteremben órák hosszat ülhet. A könyvek nyelvek szerint vannak osztályozva. Legtöbb a francia és a német könyv. Van 200 darab magyar könyv is, köztük az „Elsodort falu” és az „Erdélyi Szépmüves Céh” kiadványai. Jár egy-két magyar újság is és bizony alig várják a postát ottani honfitársaink, hogy otthoni híreket olvassanak. Mondják, hogy milyen türelmetlenül vártak minden hirt és vettek meg minden friss újságot Endresz és Magyar óceánrepülésekor. És amikor sikerült a repülés és eljutott Afrikába is a hire, tomboló lelkesedésbe törtek ki. A magyar győzelem felvitte az ő ázsiójukat is. Társaik tömegesen gratuláltak nekik, mintha csak ők repülték volna át az óceánt. De ez is elmúlt. A szürke napok mindent eltemetnek.

Az egyhangú légionista élet változatosságot csak akkor hoz, ha kirendelik Szíriába vagy Indokinába őket. Ott ismét uj világ tárul elébük. De a vasfegyelem mindenüvé elkíséri őket. Ez alól csak vasárnap van menekvés, amikor aztán a légionáriusok alaposan kitombolják magukat Szidi Bel Abbes kétes lebujaiban és elköltik utolsó centimesig amúgy is kicsiny zsoldjukat. Ilyenkor verekedés verekedést követ arabok és légionisták között és bizony legtöbbször felhasitott mellel, összezúzott koponyával szállítják a kórházba az áldozatokat.

Délután ismét eljövök megtekinteni az épület hátralevő részeit. Maga a térparancsnok mutatja meg az ezred múzeumát, ahol az araboktól elvett zászlók, kardok és a légióra vonatkozó emlékek két nagy termet töltenek meg. Az asztalon régi, elfakult irások. Az ezred törzskönyvei a múlt századból. Fellapozom.

Benne itt is, ott is magyar neveket találok. Nevek, amiknek viselőjét befedte már rég a Szahara homokja. Magyar sebek, mikre irt nem hozott a távoli Afrika sem. Egy könyvben a világháború áldozatairól van összeállítva egy statisztika. Eszerint 1914—18 között 20 magyar halt meg a légióban. A kaszárnya udvarán tavaly leplezték le a légió százéves évfordulójakor a hősi halottak gyönyörű emlékszobrát. Bent a szoborban helyezték el a légió aranykönyvét, amely 40.000 hősi halott nevét őrzi.
A parancsnok szivélyes, kedves ember. Dicséri a légiót. Mellén 30 kitüntetés. Megkérdem, hol szerezte? Elmeséli élettörténetét. Mint 18 éves gyermek, kalandvágyból állott be légiónistának. Azóta 30 év telt el. Résztvett Indokina, Sziria, Marokkó minden fontosabb harcában. Olyan történeteket mesél el, amik szinte hihetetlenül hangzanak és ha nem látnám mellén a kitüntetések hosszú sorát, akkor azt hinném, hogy hárijánoskodik. Megkérdem, hogy Marokkó déli részében miért folynak rnég mindig a harcok. Hiszen a francia hadsereg elég erős ahhoz, hogy pár hónap alatt elfoglalja egész Délmarokkót. — Annak nincs értelme, — válaszolja az ezredes. Mi minden évben 80—100 kilométert vonulunk előre. Akkor kiépítjük a katonai állomások hosszú sorát és az elfoglalt területet átadjuk a polgári hatóságoknak. Egy év és ezen a területen is kiépülnek az uj vasutvonalak és országutak. A légionáristák is szabad idejükben útépítéssel foglalkoznak. Azután megindul az elfoglalt föld megművelése, termékennyé tétele. Egy-két év és a nemrég még vad területek az európai kultúra jól fizető vazalusaivá válnak.

Még sokat mesélt az ezredes, de én egyáltalán nem osztottam optimista véleményeit, bár őszinteségükben nem kételkedtem. Estefelé ismét felkerestem a magyarokat. Közel 30 embernek mutattak be. Mindenki elárasztott kérdésekkel. Elbeszélgettem hosszasan mindenikkel. Érdeklődtem életmódjuk iránt és megkérdeztem, miért is álltak be a légióba. Ez az a kérdés, amire egyik légionista sem szivesen válaszol. Azt mondják, egymásról sem igen tudnak semmit. „Hagyjuk a multat”, mondja az egyik. „Megszenvedtünk eléggé érte, de talán sikerül uj életet kezdeni. Pár év múlva leszerelünk és akkor ismét haza lehet menni”. Sokan a magyarok közül is ottmaradnak az 5 év letelte után és megújítják szerződésüket. Mások letelepednek kis nyugdijukkal, megspórolt pénzükkel Afrika valamelyik városában és ugy próbálnak uj exisztenciát teremteni maguknak. Vannak olyanok is, akik 15—20 évig bent maradnak a légióban. Egy-két év óta jobb a helyzetük, csak a fegyelem nagy és az utépités fárasztó.

Harc alig van. Tavaly mindössze kétszer volt. Egyik alkalommal 9 vizért menő légionistát öltek meg a felkelők, a másik alkalommal, amidőn többszáz légionista ment ellátni élelmiszerrel és lőszerrel egy katonai állomást, az arabok váratlanul rájuk törtek és a kis csatának 40 halottja volt. De az előnyomulás mindig uj és uj nehézségekbe ütközik. A légióra vár még az Atlasz-hegység déli nyúlványainak meghódítása, a 3000—4000 méter magas hegyek elfoglalása, amely ma még biztos menedéket nyújt a fellázadt törzseknek. A légió legkomiszabb korszaka a kiképzés. Itt a világ minden tájából összesereglett emberekből kell egységet kovácsolni és ezt csak drákói fegyelemmel lehet elérni. A szélhámos, kalandor, vagy tönkrement, de jobb napokat látott újoncnak ez a kiképzés a legkibirhatatlanabb. És ekkor próbál legtöbb légionista megszökni. De a szökés nagyon nehéz. Nyelvtudás, civilruha, pénz nélkül csaknem lehetetlen. A megfogott légionistát pedig leküldik Colomb-Bécharba, ahol az 50 fokos melegben elmélkedhetik esztelen tettének következményein.
A kiképzés után jön egy marokkói év. Ez sem tartozik a könnyű feladatok közé, de ha szerencséje van a légionistának és megússza ugy a betegségeket, mint az arabok támadásait, akkor könnyebb beosztást kap. Elküldik Északafrika valamelyik kisebb garnizónjába, vagy esetleg a távol keletre, ahol harc már hosszú évek óta nem volt. Azok, akikkel beszélgettem, keveset panaszkodtak. „Ha a honvágy nem volna, akkor megszoknám az uj életet”, mondta egyikük. Büszkén mutatják kitüntetéseiket, elvisznek a légió mozijába is, amit maguk a légionisták építettek a régi várfalakból. A hatalmas, 1500 személyes mozi akármelyik fővárosba beillene modern berendezésével.

Este kimegyek altiszt ismerőseimmel a városba. Örömmel kalauzolnak a pálmasétányokon. Szembe őrjárat jön, magyarul köszöntik. Az őrjárat vezetője magyar altiszt, aki örömmel hallja, hogy erdélyi vagyok. Elmeséli, hogy ősszel megnősül. Egy aradi leányt fog feleségül venni, aki hajlandó kimenni Sidi Bel Abbesbe.

Egyébként ez a fiu vezeti az ezred mintagazdaságát és minden lehetőt megtesz rosszabb sorban levő honfitársai segítésére. Leülünk egy kávéházba és órák hosszat elbeszélgetünk. Elmesélik régi élményeiket, beszélnek olyan magyarokról, akiknek a sors nem kegyelmezett. Indokina, Szíria, Marokkó harcmezein több száz magyar lelte halálát, sokarn átszöktek Abd el Krimhez és ma büntetésből kényszermunkát végeznek Madagaszkár, Guyana egészségtelen vidékein. Késő este van, mire elválunk. Azt a meggyőződést merítettem a légionista magyarokkal való beszélgetéseimből, hogy itt lehet uj életet kezdeni, de csak annak, aki el tudja felejteni a múltját, aláveti magát a szigorú vasfegyelemnek és lemond minden igényéről.

A valóság azonban az, hogy a múlt legtöbbjüknél továb kisért. A régi élettől elszakadtak, az ujat meg legtöbbjük nem tudja megszokni. És így vergődnek szomorú éveken át szeretet és megértés nélkül Afrika távoli vidékein. Ezért sok aztán itt az öngyilkosság, nemcsak a magyarok, de minden más nemzet fiai között is. A szabadulás reménytelensége, a kilátástalan jövő és a sivár jelen adják az elkeseredett emberek kezébe a fegyvert, hogy véget vessenek szomorú életüknek. És mégis Európa vajúdó országaiból hetenként 200—300 újonc jön, hogy a meghaltak és eltávozottak helyét betöltse. Az egykor 15—20 ezer katonát számláló légió ma felduzzadt 45—50 ezer emberre.

Másnap reggel óriási zajra ébredek. Az idegen légió 600 embere indult Marokkóba. Elől 30—40 kürtös fújta a légió szilaj indulóját, és egy zászlós lobogtatta magasan a diszes lobogót, amelynek jelszava „becsület, vitézség”. Mögöttük csüggedten marsolt a halál-légió a messzi Atlasz-hegység felé, ismeretlen veszélyek, uj élet elé. Azután eltűnnek a porfelhőben, csak a kürt hallszik még távolról. Majd az is elnémul. És én azokra a szegény magyarokra gondolok, akikkel tegnap még vidáman elbeszélgettem s akiket talán holnap befed majd a Szahara homokja.

(Északafrikában. Útijegyzetek az arabok világából. Cluj-Kolozsvár. Lapkiadó RT. nyomása, 1932 * A könyv a szerzőnek a Keleti Újságban 1931 őszén megjelenő cikkeit foglalja magába; megfogalmazása szerint „pár pillanatfelvétel egy olyan világból, ahová magyar utazó ritkán vetődik el… Ebbe a forrongó, színes és most kialakuló Afrikába óhajtok ezzel a pár cikkemmel bevilágítani, mert bár távoliak e világ problémái tőlünk és életünkkel kevés rokonvonást mutatnak, mégis azt hiszem, hogy a szenvedések és a jobb világért való közös harc mindnyájunkat eggyé tesznek.”)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ