(Cervantes nyomán szabadon)

(18.) A PARITTYA

– Megvan! – kiáltotta a lovag, és a fejéhez kapott. Meg is fájdult az neki, mert a seb éppencsak behegedt, viszont a fájdalmat sem érezte, mert úgy gondolta, hogy a katalánok elleni harcban előre haladt.
– Parittyával terítettek le engem, parittya által lakolnak!
A többi gyorsan ment, legalábbis az elején. Marokkóból parittyát rendelt, mert ott készül a lejobb bőr, lovaghoz illő. A fogantyúját a helyi asztalosra bízta, és Caterinának megparancsolta, hogy szerezzen gumit, és varrja össze az egészet.
Ekkor történt meg a baj.
Az asztalra kikészített bőrt éjjel az egerek megtalálták, megrágták, felét megették, úgyhogy az használhatalanná vált, újat kellett rendelni.
No de.
Az őrült úgy fogta fel a dolgot, hogy Caterina szándékosan hagyta kint a bőröket. Hogy az egerek mocskolják meg, hogy ne lehessen belőlük parittyát készíteni, hogy ne tudja ő, a dicső lovag folytatni a katalánok elleni harcot. Szabotálta más szóval. Meg kell büntetni!
Úgyhogy Caterinát szélnek eresztették. Lejött hozzám elbúcsúzni, én mérgemben szétvertem a jászolt, ugyanis Caterina elvesztése nagyon fájt.

(Folytatjuk * Következik: (19.) KAKAS A PANZA HOMLOKÁRA)