(Cervantes nyomán szabadon)

(19.) KAKAS A PANZA HOMLOKÁRA

Lovagomnak futotta még egy marokkói parittyára. Felszerelkezve érkezett. És tokban, úgyhogy az egerek ki voltak zárva. Lovagomban mepezsdült a vér, indult volna, de hát a parittya… Ő ugye lovagként nem használhatja, nem illik hozzá. Sok megsárgult lapú könyvet elolvasott, de a lovagok egyikben sem parittyáznak. Kiszabta hát a viselését a fegyverhordozójára, az úgyis át kellett adja a dárdáját az urának, mert a korábbi csetepatéban a lovagi kardot a megtámadottak kettőbe törték. S a kovács ígérte ugyan, hogy összeforrasztja, de akadt neki egyéb dolga, sürgősebb Katalónia meghódításánál.
Panza viszont nem állt kötélnek, végig hajtogatta, hogy neki most már nemcsak szamara nincs, az ugyanis elcsatangolt, de fegyvere sem, milyen fegyverhordozó az olyan…
Itt kissé elkomorultam, mert ha nincs háború, nincs zab, mi lesz velem?
No de a lovag ekkor előállt az őrgrófsággal, hogy akkor nem lesz belőle gróf. Ez hatott újra.
Hanem meg kell őt tanítani, hogyan is használja, mert ő már kicsi gyerekkora óta a trágya mellé volt állítva, szórakozásra nem maradt ideje.
– Így kell né! – mondta a lovag. Azzal megfogta a parittya markolatát, követ tett a bőrbe, kifeszítette a gumit, és lőtt. Igenám, de elfelejtette, hogy a fegyverhordozója előtte áll, úgyhogy a kő egyenesen a Panza homlokán landolt, amitől is azonnal kakas nőtt a homlokára.
Ordította is, hogy neki az fáj, és hogy elege volt a háborúból.
– Nem háború az – erősködött a lovag –, csak visszaszerzés. Visszaszerezzük Katalóniát – szónokolta – különben is most meg vagy jelölve, senki nem téveszti el, hogy te vagy a gróf – mondta.
Ez még nem hatotta meg Panzát, hanem akkor bekövetkezett a csoda:
Az udvar szélén megjelent egy ismerős alak, amelyik… elkezdett iá-zni. Odatrappolt a gazdájához, úgy: lefogyva, csatakosan, ahogy volt, és egymás nyakába borultak.
Úgyhogy a háború sorsa jobbra fordult. Elnyerítettem én is magam:
– Éljen Izabella!

(Folytatjuk * Következik: (20.) FENÉKEN BILLENTIK)