(Cervantes nyomán szabadon)
,
(20.) FENÉKEN BILLENTIK

A támadást a lovag úgy képzelte el, hogy Panza parittyázik, amitől a városiak – olvasni nem tudok, ezért a tábla a város szélén számomra arabul van – megijednek, behúzódnak a házaikba, s akkor ő előrenyújtott dárdával – mivel kardját kettétörték a korábbi csatározásban, a dárdát Panzától magához vette – szóval ő beront meglepetésszerűen, a város közepén a megerősített várat elfoglalja, a zászlót, a spanyolt kitűzi a várfokra – egy zászlót elvittünk titokban Mancháról, a kutya sem védte.
No de nem éppen így alakult.
Panza lövedékei arra voltak jók, hogy a helyiek felkapják a fejük, hogy itt támadás következik, s a városkaput a Quijote orra előtt becsukják. De hát mit törődött ezzel a hős lovag, még ösztökélt engem, mintha azt képzelte volna, hogy én a masszív tölgyfából készült kaput ledöntöm.
Hogy abba belepusztulok, az nem érdekelte.
Ezért úgy tettem, mintha megbotlottam volna, amitől térdre estem, lovagom kirepült a nyeregből, tiszta szerencse, hogy a dárdája találkozott először a kapuval, és nem a feje, mert ott lehelte volna ki a lelkét.
Ekkor oldalról helybéli katonák ugrottak elő, és a hős lovagot fenéken billentették. Oda volt a dárda, oda a dicsőség.
Visszafele nem engem szidott, hanem Panzát okolta a balesetért:
– Mert nem adtál neki zabot! – kiáltotta hátra, ott kocogott Panza a megszelídült szamarán.

(Folytatjuk * Következik: *(21.) CIPŐCSKE)