PÁLYAMŰ 39

Demény Péter: Boldogtalanság, gyere haza

Egy amerikai sorozatban láttam. A pszichológus apa lehordja rendőr lányát, mert az le akarja tartóztatni a beteget, aki rátámadt. Azt mondja neki, a zavarodott ember is ember, nem szabad bántani.
Ennek a mondatnak nem lenne helye a mai magyar társadalomban. Az ember fehér, józan, szorgalmas, aki pedig nem tud ellenállni különös késztetéseinek, az tűnjön el a színről.
Unokatestvérem hosszú évek óta egy ideggyógyászaton van, előreláthatóan nem is fog szabadulni onnan. Reggel kap egy nyugtatót, délben is, este is. Így valami szédült szürkeségben tölti az életét. Az egyik rokonunk már negyven éve ott él.
Beszűkül az ég, azt hiszem. Folyton olyanok között élsz, akik éppúgy be vannak nyugtatózva, mint te. Az életedben nincs sem szeretet, sem szerelem. Irma néném meglátogatja olykor Lacikát, visz neki cigarettát. Aztán hazamegy, és sírdogál, arról álmodozik, hogy egyszer mégiscsak hazaengedik a fiát. De ha megpróbálnám elmagyarázni neki, hogy a látásmóddal van baj… Bele sem kezdenék.
A kommunizmus megszüntette, illetve el sem kezdte a pszichológiát, még a megértést sem. Ha mindenki egyforma, akkor kinek mi baja lenne? A falvakba még az a kevés sem jutott el, ami a városokba még esetleg. És egy kis közösség mindig mindent tud, magabiztosan és feltétlenül.
Lacika néhány évvel idősebb nálam, már az idejét sem tudom, mikor találkoztunk. Nem tűnt olyannak, akivel nem lehet beszélni, de természetesen a gyógyulás hosszú folyamat lenne. A kérdés nem is ez, hanem az, egyáltalán el lehetne-e kezdeni?
Meggyőződésem, hogy nem. Az élet más, jóval kevésbé aláaknázott területén sem lehet eredményt elérni gyakran, mégpedig amiatt a megkérdőjelezhetetlen világnézet miatt, amely rátelepedik az emberekre, és megfojtja őket. Egy lány huszonnégy késszúrással megölte az anyját. A hírek szerint azért, mert az anyja folyton a nyomában volt, egyre csak házasságra és gyerekcsinálásra biztatta, már sem éjjele, sem nappala nem volt tőle.
A magyar társadalom tudja, mire valók a nők, ahogy tudja, hogy aki „részeges”, az nem életrevaló, mert nem tud uralkodni magán. Eközben a falvakban dúl az alkoholizmus, de a legtöbben szintivók, funkcionális alkoholisták. Ők felülmaradtak, és ez erénynek számít; az, akit legyőzött az alkohol, gyengének, és az egész társadalom menekül a gyengéktől. Ebben a hangulatban rettentő nehéz a szenvedélybetegeket kezelni, bár semmivel sem nehezebb, mint a boldogságról beszélgetni.
Boldogság, gyere haza. De Lacika nem jön haza, és éppen azok miatt nem, akik szeretik. Ez az igazi tragédia, nem az, hogy egy 1525-ös lélekszámú faluban és alkoholban nevelkedett fiatalember, akinek az apja funkcionális alkoholista volt, és aki egész életében azt látta, hogy a vendéget „egy pohárkával” kell fogadni, hogy tehát ez a fiatalember iszik, illetve inna, ha nem lenne zombivá változtatva. Márpedig ez a helyzet, és egyhamar nem is lesz másképp.

Forrás: szerző FB-oldala