És megnézzük akkor a csillagvizsgálót a „vonallal”: a nulla hosszúsági kört mutató meridiánnal… És kíváncsiságból besétálunk egy bolhapiac területére: meglep, milyen kopott, szegényes. Tréfálkozva fogalmazhatnék úgy is, hogy: azt hittem, az egykor világelső Nagy-Britannia bolhapiaca szebb, jobb, elegánsabb… Nézik, mit keresünk mi ott, lerí rólunk, hogy turisták vagyunk; nézzük, hogy mi az, ami a szemünk elé tárul. Aztán egy helyi bárba tévedünk be, ahol a kolbász mellé sört kérünk, de nem pintben, hanem a bártender csodálkozására pint helyett deciliterben határozzuk meg a mennyiséget…
Végül komótosan leballagunk a kikötőbe, hajó van, s hát a hajón London felé kezdi rá a gyomoridegem: vajon elérjük a buszt? A buszt, ami minket, „charter-svédeket” a Heatrowra szállít? Mert utolsó napunk ez, utazunk vissza. Illetve… Mi lesz, ha lekéssük a buszt? Pénzünk még egy repülőjegyre nincs, mobiltelefon akkor még nem létezik, a svéd követség – mert svéd állampolgárok vagyunk – nem kölcsönöz, a szállodából kitesznek. Mindez nem következett be, de keskeny fél órán múlott. S így utólag, harminc év távlatából ijedek meg… Elképzelem, milyen lenne a Wembley árkádjai alatt meghúzni magam éjszakára, nap közben meg a Szent Pál előtt koldulni. A kép rémálomnak sem akármilyen…

/Megjelent a zEtnában