Homonyik Sándor (Nagyecsed, 1953. december 30.), magyar énekes és gitáros, Pop-Meccs (1989) és EMeRTon-díjas (1990), valamint a Vitézi rend tagja (2011), a 12. Brassói Magyar Napok alkalmából 2022. szeptember 16-án, a brassói Tanács téri nagyszínpadon tartott egy felejthetetlen koncertet. Az esemény előtt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Múlt nélkül nincs jelen, így van a te életedben is. Milyen volt a gyerekkorod?
Homonyik Sándor: Vidéki srác vagyok, egy Szatmár megyei falucskában születtem, Ecseden 1953. december 30-án, a Bak jegyében. A bakok híresek abban, hogy kitartóak a munkában, nem
törtetőleg, de azért mindig elérik a céljaikat. Nem ilyen erőszakosan, nem könyökölve, de általában céltudatosak az életben, és amit kitűznek maguk elé célt, azt a legtöbbször elérik. Ezt már kiskoromban éreztem, amikor a nagyapám, megkérdezte: kisfiam, és te mi akarsz lenni? Erre
azt mondtam: nem tudom, most zenei általánosba járok, lehet, hogy
muzsikus. A nagyapám – akinek nem volt köze a zenéhez –visszakérdezett, hogy muzsikus? Tudod az milyen dolgokkal jár? Te olyan leszel, mint a vándorcirkuszosok. És egy kicsit mindig, amikor
elindulok ilyen hosszú utakra, akkor mindig eszembe jut a nagypapám, hogy azt mondja: kisfiam, te akkor olyan leszel, mint a vándorcirkuszosok. Egyszer egyik városban, máskor a másik városban,
következő napokban, pedig a következő városban. Nos, tehát a nagyszülőkről ennyit, egyébként egyszerű emberek voltak, a nagyapám asztalos volt. Édesapám Homonyik Béla, nagyon szerette, hogy zenélek, ő inkább a kétkezi munkában hitt, de hát végül is ők követték el a hibát, hiszen zenetagozatos osztályba írattak – az ilyen válogatott osztálynak indult, mert ott tanultak a pedagógusok gyerekei, a tanácstitkár gyereke, de aztán az is lett. A zene, a muzsika gazdagabbá teszi a lelket. Tehát lelkileg, gondolkodásban, embertársaink segítésében is mind közrejátszott. Szóval zenetagozatos osztályba jártam, énekkaros voltam, gyerekkoromban jártunk vendégszerepelni, majd kötelező volt a hangszertanulás, én hegedültem – apámék akkor vettek egy hegedűt, nem is értették, miért kell azon nyekeregni, szóval nem volt muzsikus a család. Aztán egy szinten el is jutottam a zeneiség valamilyen fokára, de nem tetszett a hegedülés, inkább fociztam, mint a környékbeli gyerekek.
A hegedűtanárom nem volt szimpatikus, mindig rápaskolt a kezemre, hogy nem gyakorolok, persze, hogy így volt, mert inkább fociztam helyette. És akkor egyszer csak jött egy változás, ez a 60-as évek végén volt, már akkor elkezdett meghonosodni – Magyarországon is – az angolszász zene. A zenecsatornákon hallgattunk külföldi zenéket és egyszer csak jött egy varázslat, a Beatles zenekar, akik olyan mágikus erőt gyakoroltak a világra, hogy a fél világ elkezdett zenélni az akkori
korosztályból. Így voltunk mi is, akkor zenetagozatos kamaszokként elkezdtünk kezdetleges módon egyszerűen zenélni, ismert zeneszámokat lemásolni. Először magnóról, később tudtunk szerezni
lemezt – volt, akinek a nagybátyja Kanadából küldött – és akkor megtanultunk ilyen kis egyszerű dalokat, hogy damdemdemdööömdödmdam. Na, de hát ennek már nem volt köze ahhoz a zenéhez, amit addig tanultunk, mint a klasszikusok, Mozart, Beethoven stb. Egyszer azon vettünk észre magunkat, hogy van egy kis zenekarunk az iskolában. Később ez a gimnáziumban már komolyabb
volt, mert voltak az osztálytársaim között olyanok, akik szintén zenét tanultak. Így megalakult a gimnáziumi zenekar és akkor zenélgettünk.
Akkor nemcsak a műfaj volt idegen abban az időben, ott a tanári kar környékén, hanem az a külsőség, amit a zene magával hozott – bakancs, Elvis-galléros zakó, kabát, trapéznadrág. Ezek a külsőségek nem nagyon tetszettek az akkor tanári karnak. Akkor még kötelező volt az iskolaköpeny, iskolasapka, a 60-as évek vége az még ilyen fegyelemközpontú világ volt. Aztán persze volt egy-két affér, apukámmal találkozott az iskolaigazgató, aki elmondta: a Sanyi a jó tanulók közé
tartozik, igazán rendes fiú, de ahogy kinéz… Apám szigorú ember volt, azt mondta: na egy órát kapsz és levágatod a hajadat. Az persze érvágás lett volna, meg lelkileg teljesen hazavágott volna. Az volt az első lázadásom, hogy nem vágattam le a hajamat.

B.M.: Az ismert zenészek többsége iskolazenekarral kezdte a pályafutását, akárcsak te is. Az iskolazenekarral hogyan fejlődtetek tovább?

H.S.: Az még nagyon kezdetleges volt, mert azt a műfajt nem tanítják. Nincs rock’n’roll általános vagy középiskola. Azt így el kell lesni, vagy beleszületsz, vagy nem. Mi sok zenét hallgattunk, nem csak a Beatles-t, hanem később a keményebb, rockosabb dolgokat is: Deep Purple, Black Sabbath, Pink Floyd, Yes, Led Zepplin. Mi még fogékony tizenévesek voltunk, másoltuk őket.

B.M.: Mikor történt a nagy áttörés?

H.S.: Később. Jött az érettségi, ugye én a jó tanulók közé tartoztam, a tervek között volt, hogy továbbtanulok, de valahogy – akkor is a szellem hatalmába kerített – addig-addig húztam a dolgokat, hogy nem vettek fel az egyetemre. Apám erre meg azt mondta: na meglátod,
most elvisznek katonának. Na ez így is volt, érettségi után nem sokkal
bevonultam katonának. A világ összedőlt bennem.

B.M.: A szocializmusban számomra is zöld pokol volt a katonaság, de nekem legalább kilenc hónapot tartott. Te sajnos így a két éves katonaságot kellett végigéld?

H.S.: Két év, bizony. Valahogy eltelt, utána leszereltünk. A lényeg, hogy amikor elvittek katonának elvesztettem a zenészbarátaimat. Szétesett a csapat. A katonaságban együtt katonáskodtam egy-két olyan emberrel, aki szintén zenélt pl. a P-Mobilnak ott volt a technikusa, vagy egy pesti zenekarnak a zongoristája, tehát csináltunk ott is egy kis zenekart, így nem estem ki a zenekari dolgokból. Eltelt két év, egy darabig én se tudtam, mit csináljak. Majd kaptam egy meghívást egy debreceni zenekarba, mert hallották, hogy jól énekelek. S akkor bekerültem abba a debreceni zenekarba, amivel elindultunk egy Pulzusnevű tehetségkutatón és nagyon jó helyezést értünk el. Ennek jutalmául szerepeltünk a tévében, volt egy önálló műsorunk, két percet kaptunk és
előadhattuk a saját zenénket. Ennek a tehetségkutatónak volt egy gálaműsora Budapesten a Városligetben és akkor jött életem nagy fordulópontja. Ugyanis, azt a gálaműsort látta a Generál együttes két zeneszerzője, a Várkonyi Matyi és a Miklós Tibor, aki nagyszerű dalszövegíró volt. Már korábban írt olyan slágereket, mint a Könnyű álmot hozzon az éj, vagy a Különös Szilveszter, a Kérdés, Zenegép… Tehát, Miklós Tibor egy sztárszövegírónak számított és látta a
zenekarunkat a Várkonyi Matyival együtt és mondta, hogy: gyerekek, ez egy nagyon jó zenekar, meghívunk egy budapesti produkcióba – az egy zenés darab volt, a Sztárcsinálók – és akkor én, mint a Golf zenekar énekese felkerültem a színészek közé a színpadra. Színészi feladatot
kellett megoldani, na nem olyan nagyot, ilyen négysoros szerepem volt, de valahol elkezdődött a nagy fővárosi karrierünk. Amikor vége volt a nyári turnénak, utána kaptam egy olyan ajánlatot, hogy maradjak a színházban, én meg ott maradtam hét évig, jártunk színészmesterség órára, balettórára, de nem lettem sem színész, sem balett táncos. Mindig visszavágytam a zenekaros dolgokhoz, de nagyon szép éveket éltem meg a színházban, bejártuk Nyugat-Európát, Londonban,
Spanyolországban voltunk. Nagyon sok szép élményem van, de vágytam vissza a zenekarhoz. És akkor egyszer mondtam a Miklós
Tibinek, aki a színház művészeti vezetője volt, hogy: Tibikém, találkoztam a V’Moto-Rock gitárosával, Menyhárt Jánossal, aki azt mondta, hogy írna egy dalt, csak szöveg kéne hozzá. Aztán a Tibi azt mondta, jó, rendben van. És akkor a V’Moto-Rock gitárosa megírta a dalt, odaadtuk a Tibinek és megszületett az Álmodj királylány – elsőre.

B.M.: Molnár Csilla, az 1985-ös magyar szépségkirálynő, győzelme után a gimnáziumot magántanulóként folytatta, hogy eleget tudjon tenni a királynőséggel járó felkéréseknek. Fiatal kora nem bírta az értelmetlen pletykákat, a közéleti konfliktusokat, és 1986. július 10-én feladta az
életet. Ez az eset megrázta a Kárpát-medence magyarságát. A róla írtdal csodálatos, ezzel nagyon betörtetek.

H.S.: Kérlek szépen, még nem. Csak volt egy dal, de még nem volt kiadó. Akkor jött az ötlet, hogy megkérdeztem a Vikidál Gyulát, hogy meghallgatná-e a dalt. Meghallgatta és azt mondta: ez nagyon jó! Megkérdeztem tőle, hogy mi volna, ha énekelnénk egy duettet. Erre egyből igent mondott és akkor így lett két dalunk, az Álmodj királylány és a duett, aminek az lett a címe, hogy Szeretet és gyűlölet. Azzal a két dallal bementünk egy magánkiadóhoz, ők láttak bennünk fantáziát és azt
mondták: ez nem két dal, hanem egy nagylemez, nyomás a stúdióba! Akkor elkészült a Vikidál, Homonyik és Menyhárt – így hárman lettünk az MHV formáció. Utána lettek szólólemezeim.

B.M.: Hány lemezed van idáig?

H.S.: Végül is az MHV-val van három lemezünk: Ébresztő (1989), In The USA (1991), Bölcsőtől a sírig (1995), hat év alatt csináltunk három lemezt. És van öt szólólemezem: Légy hű örökre (1990), Kóborlószív (1992), Életem a zene (1994), Sose búcsúzz el (1999), Árnyak közt
a fény (2001), tehát összesen nyolc.

B.M.: Mit jelent neked az éneklés? Mi az ars poeticád? Mert ugye, nem könnyű műfaj, a lelkedet kell átadd a közönségnek?

H.S.: Nagy szerencsém, hogy ilyen nagyszerű kollegákkal találkoztam, mint pl. a Miklós Tibor. Tibi nagyon jól bele tud helyezkedni az előadóba, bele tud bújni a bőrébe, így a dalt, a szöveget teljesen át tudom élni. Ezt adom át a mindenkori közönségnek, boldoggá, felszabadulttá teszem, ez a katarzis az ars poeticám. A színpadról talán másképp látszik, mint a közönségben.

B.M.: Gondoltál már saját együttesre? Mi lett az MHV-val,felbomlott?

H.S.: Az MHV nem bomlott fel, mi nem voltunk zenekar, mi két énekes voltunk és a Menyus, mint gitáros – egy formáció voltunk. A Menyus Demjénnel játszik együtt, már 45 éve a jobbkeze, ő írja a
dalszövegeit. Mi a Gyulával úgy kétévente összeülünk egy-egy koncert erejéig. Volt, hogy gondoltam egy saját zenekarra, van is nekem. Mosttíz éve már, hogy erdélyi fiúkkal játszom, két szászrégeni, a szólógitárosNagy Robi, a basszusgitáros Balázs Norbi, egy kolozsvári dobos, Jánky Zsolt és egy marosvásárhelyi zongorista, Sárosi Péter.
B.M.: Akkor te is erdélyi lettél, erdélyi zenekarod van.

H.S.: Én a lelkemben vagyok erdélyi. Amikor először voltam itt nálatok, 1991-ben, úgy kezdtük, hogy 6000 emberes teltház Kolozsváron, utána Brassó, szintén teltházas sportcsarnok volt, majd
visszafele Sepsiszentgyörgy ott is teltház, Székelyudvarhely is, Csíkszereda, Nagyvárad, Nagybánya, Zilah… olyan fogadtatásban, szeretetben volt részem, hogy akkor megfogadtam, hogy én amíg
lélegzem mindig elfogok jönni Erdélybe.

B.M.: Erdély nagyon megszeretett téged, mindig visszavár. S a dalaidon már két generáció nőtt fel, a mi korosztályunk kívülről énekelteaz összest, de az iskolás diákjaim is. Hátha a mostani koncertekkel akövetkező nemzedék is belenő.

H.S.: Igen, ez hihetetlen.

B.M.: Nem is gondolja az ember, hogy énekesnek, együttesnek lenni mekkora felelősség. Generációkat nevel a szépre, a jóra, a jó dallamokra, a jó versekre, a jó zenékre. Szobrászkodja a nemzedékek lelkét.

H.S.: Köszönöm szépen, hogy ezt mondod. Amikor énekelek egy dalt a stúdióban akkor elkezdjük, hogy jó, itt van a dallam, de akkor mirőlszóljon? Ha elakad a szövegíró, akkor mi lenne, ha… volt a Ne sírj… írjunk olyat, hogy Sírj… szóval vannak ilyen ötletek, elég egy szó is és akkor kész a dal.

B.M.: Én 2013-ban voltam a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatója, valamint a Petőfi Művelődési Ház igazgatóhelyettese, és abban az évben hívtunk meg karácsony előtt titeket. Ott voltál, egy csodálatos műsort tartottál a Petőfi házban, akkor barátkoztunk össze és ismerkedtünk meg jobban, azóta többször is találkoztunk. Hogy emlékszel vissza a bukaresti magyarságra?

H.S.: Bevallom őszintén, én csak Brassóig voltam korábban,nagyon izgatottan vártam Bukarestet, hogy milyen lesz ott fellépni. Ami nekem emlékezetes volt, hogy mindenki énekelte a dalokat, gyerekek 1000 km-re Budapesttől, ennél szebbet nem is várhatna el egy énekes. Nagyon kedvesek voltak a Petőfi Ház vezetői is.

B.M.: Igen, s igaz nagyon megszeretted Brassót is, többször voltál
itt, de Hétfaluban is.

H.S.: Brassó Erdély egyik gyöngyszeme. Amikor Magyarországon mondom, hogy megyek Szászrégenbe, azt nem tudják. De, amikor Brassót említem, azt Jóska bácsi is tudja. Brassó egy meseszép kisváros. Az a gond, hogy mindig rohanunk, sosem tudunk itt időzni.

B.M.: Van-e hitvallásod?

H.S.: Az van, de nehéz megfogalmazni. Én szeretek örömet szerezni azoknak, akik értékelik, amit csinálok.

B.M.: Történik-e veled olyan koncert közben, hogy transzba esel, hogy egy különleges világ jelenik meg? A közönség visszahatása, a daloknak a mélysége, az átélése megemeli-e a frekvenciádat?

H.S.: Ó, hát ez a legfontosabb! Egy élő koncerten, az első dal után tudod, hogy milyen lesz a hangulat. Van amikor nehezen indulnak be az emberek, de ahogy egyre ismertebb dalokat kezdünk el játszani, egyre inkább látszik a felszabadulás is. Amikor a tisztelt publikum bekapcsolódik a dalba, már nyertünk. Az én dalaimat könnyű megjegyezni, fülbemászóak.

B.M.: Az volt szép a koncertjeiden, hogy a végén a katarzist együttéltük meg a tömeggel. Ott nincs már külön ember, hanem a közös éneklés által, a nagy tömeg egy emberré, egy lélekké válik.

H.S.: Ez egy nagyszerű érzés. Valamikor el se tudtam volna képzelni ezt.

B.M.:Mit üzensz a brassói magyarságnak, a barcaságiaknak, az erdélyi magyarságnak?

H.S.: Ez a legnehezebb. Én azt érzem, hogy – ti határon túli magyarok –, csodálatos módon megőriztétek magyarságotokat, a hiteteket, hogy tartozni akartok egy néphez, amihez 1000 évig
tartoztatok. S ez a magyarországi magyaroknak szinte felfoghatatlan,hogy micsoda próbatétel ez nektek. Eltelt 100 év és amikor eljövünk ide Budapestről, magyarul beszélgetünk. Csodálattal tudok felnézni rátok. Azt mondták, hogy te már jobban ismered az erdélyi utakat, mint mi, tudod hol vannak gödrök, tudod hol kell lekanyarodni, legyél tiszteletbeli erdélyi. S kérdeztem, hogy megérdemlem-e? Mondták, hogy igen. Köszönöm, hogy befogadtatok, s nagy-nagy tisztelettel tekintek mindig rátok! Köszönjük a kedvességet, amivel mindig fogadtok bennünket! – ez tudatos. Azért van így, hogy megmutassam ide tartozok. Éppen ezért én 10 éve erdélyi srácokkal dolgozom…

1. Kovásznai Miklós:
   2022. október 2. 08:30

   Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, a durva orosz 56-os beavatkozás után valamivel fel kellett dobni a közhangulatot. A kádár korszak emberei úgy gondolták, hogy egy kicsit engednek a közben felcseperedett ifjak új hobbijának, a nyugati világ, de főként az angolszász birodalomból felénk áramló beat zenének.Sorra jelentek meg a zenélő fiatal bandák, gimnazista gyerekek. Nem mondható ez a többi szocialista országra, valóban csak Magyarországon terjedt el ilyen nagymértékben és naturalizálódott a beat és a hard rock, egy időben az angolszász zenekarokkal.
   Lásd például az Omegát, a sok baráti országba tartott koncert turnékkal. De ugyanúgy a Generál, Charlie, Koncz Zsúzsa és sokan mások ,majdnem az egész szórakoztatóipar

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ