(Cervantes nyomán szabadon)

(22.) HÁROM HAJÍTÓGÉP. ÉLJEN A HÁBORÚ!

Don Quijotét kővel lőtték fejbe, neki parittyával nem sikerült bevenni azt, amit Katalóniának tartott, de a követ nem hagyta. Úgyhogy kényszerű szobafogságában kieszelte, valószínűleg a könyveit bújva határozta el, hogy katapulttal veszi be a várost.
Eladta ezért utolsó földecskéjét is, s annak az árából vásárolt három hajítószerkezetet. Azért hármat, hogy a települést, amit ő várként emlegetett, három oldalról támadják. Három oldalról, hogy a negyediken hagyják el a katalánok a várost, meneküljenek más szóval.
Hajító akkor már volt, de ki kezelje? Lovagom újra a szomszédsághoz fordult, hármat maga elé is idézett, elmondta a tervét, majd eléadta, hogy aki vele megy, az mind kap egy-egy részt a meghódított, azaz Spanyolországhoz visszahódított területekből. Az egyiknek Cordobát ígérte meg, a másiknak Sevillát, a harmadiknak Bordót akarta, de rájött, hogy az Franciaország. Na jó, akkor azt később, egyelőre legyen Granada.
A három szomszéd összenézett, csillogott a szemük, nem mondtak nemet. Panza nehezményezte, hogy belőle csak gróf lesz, de aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy neki csak szamara van, a másik háromnak pedig lova.
Lova és szekere, egy álló hétig gyűjtöttük azokba a köveket, azaz a lövedéket, mert kellett a hajítógépekhez, ugye.
A nagy, nehéz szekerek a falu határában három felé oszlottak, s a két szélső begázolt a zabföldekbe, öröm volt nézni, hogy tapossák le, s azáltal valósággal cséplik a még érésben lévő zabszemeket.
Azokat szeretem a legjobban. Még nem száradt meg, puha, nedves, vénülő ínyemnek a legkedvesebb. Mi a lovaggal hátul maradtunk, ő onnan, a Panza segítségével irányított, úgyhogy nyugodtan zabálhattam, többször el is nyerítettem magam, hogy:
– Éljen a háború!

(Folytatjuk * Következik: (23.) LÖVIK PUERTÁT)