Ma láttam őt az őszi alkonyatban.
Mint sápadt nő, kit mélabú apaszt el,
mint szomorú, halk színhatásu pasztell,
körülöttünk az őszi kert olyan volt.
Ott volt a szőke nyár halottas ágya
és búgott, sírt az ősznek tíbiája.
A gesztenyésben száraz lomb csatangolt.

Mióta vártam és mennyit kerestem:
sűrű hópelyhes, lármás téli esten,
ha az ívlámpa sziporkázva szórta
ragyogó fényét a tapadó hóra
s a kúrián üvöltő kis diákhad
kigyulladt arccal vívott hócsatákat;
napfényes erdőn, ibolyás tavaszban
dacos, dalos kiránduló csapatban,
a tornatéren, júniusi réten
hancúrozó, labdás fiúk körében;
szilenciumkor nagy, komoly szobában,
mikor mindenki leckét mond magában,
míg halk eső az ablaktáblát éri
s a mormolást egyhangúan kiséri,
s borzongva gondol rá a nebulóhad,
hogy holnap – istenem – már újra holnap!
S a vizsga árnya ott lapul a lesben.

Mióta vártam és mennyit kerestem
s aggódtam érte: hátha nem is jő meg
új embere a dübörgő jövőnek,
a holnapok rajongó álmodója,
ki új lelkét majd új betűkbe rója
s legyűrve minket, kiskorú apáit,
az óvilágból egy napon kiválik
és omló romjainkat megtagadva,
beléveti magát a forgatagba
s továbbragadja új idők zenéje
az új arcok és új eszmék tüzébe!

Mennyit kerestem és mióta vártam,
s az őszi alkonyatban megtaláltam.
Hol legnagyobb az ősz, mélyén a kertnek
– ahol kipattant gesztenyék hevernek -,
amíg szilaj, vidám lármáju társak
vadgesztenyével vívtak vad csatákat:
ott állott künn az őszi hervadásban
s én láttam, arcán egy borús vonás van.
Lelkét a kétség még föl nem kavarta,
csak sejtőn néz a zörrenő avarba,
nem tudja még, hogy ez a sápadt este,
a sápadt ősz magának eljegyezte,
s holnap zokogva, rettentő magányban
megáll majd künn az őszi éjszakában. –

Nagyenyed