BOLDOG IDŐK!

Letűnt korunk (az átkos) egyre több nosztalgiát gerjeszt –, már-már boldogan gondolok vissza az érának ama napjaira, mikor sem villanykörtét, sem vécépapírt nem lehetett kapni. Most két napig azért voltam boldog, mert nem kellett buszszal járnom (március 24., 25.). Gyalog egészen más a világ. Igaza volt a nagy írónak, csak gyalog lehet igazán megismerni a világot… Lépdelsz hát, barátom, s lépten-nyomon a csábítás: gyere be! Újabbnál újabb kis boltok, vendéglátóhelyek, némelyikük egészen guszta, külsőre is vonzó. De az ember tovább battyog (vánszorog, vonszolja magát, elvégre nincs szokva a sétához, „abonamentje” van…), jaj, dehogy mer költekezni, Isten őrizz!… Aztán … aztán valahogy annyi a vendéglő, hogy egye fene, egy sör nem a világ, mégiscsak betér egy (olcsóbbnak gondolt) privatizált állami csehóba. A sör korsója (a világosé, mert barnasört itt akkor láttak, amikor a főtéren barnamedvét) csekély negyven lajcsi. Ez a legolcsóbb, per pillanat. És eszébe jut a boldogtalannak, mert egy ismerős véletlenül előcibál valahonnan egy régi-régi vendéglői számlát, s rögvest beleinfarktul a szüvem a nosztalgiába… Mert azon a régi-régi számlán hat deci bitter 54 lej volt, 1 liter borvíz 4,50, két flekken 51 lej 20 báni, 2 saláta (cukros) 10,00 lej, az elfogyasztott kenyér pedig négy lej. Ez 123 lej és hetven bani, amire még rátette a pincér a 17 százalékos rezsit, azaz 12 lejt. Totálban: 136 lej és 10 bani. Ott a cetlin a dátum is, 1990. október 23. Szóval még időszámításunk (piacgarázdálkodási időszámításunk) után aliggal. Hogy melyik vendéglőben, az most már nem érdekes. Magról kelt demokráciánkkal életünk is devalválódott, s ez maradt csupán: egy-egy réges-régi számla mint őslelet. Ha valakinek majd az a bomba ötlete támad, hogy életre hívja a számlamúzeumot, hát volna mivel beszállnunk, nemde, feleim?.. .

Népújság, 1992. április 4.