Agatha Christie nemcsak népszerű szerző volt a maga idejében – s népszerűsége ma is töretlen –, hanem rendkívül termékenynek is bizonyult, eleinte évente több könyve is megjelent, később ez egy regényre meg egy novelláskötetre korlátozódott, végül, a múlt század negyvenes éveitől megállapodott az évi egy megjelenésnél. Kiadója karácsonyra időzítette az újabb opus piacra dobását, lévén, hogy az ünnep alkalmával megugrott a könyveladás, s a könyvújdonságot az A Christie for Christmas – azaz Christie-t karácsonyra – szlogennel kínálta – kezdi recenzióját Sarány István, a Hargita Népe Műhely c. pénteki mellékletében, amelyben a csíki székly költő, Ferencz Imre évről évre megjelenő köteteit említi.

„Pár esztendeje ő is évente megjelentet egy-rgy újabb könyvet, szépen gyarapodik az általa jegyzett kiadványok sora polcomon. S bár nem kimondottan karácsonyra dobja piacra a kiadó – a csíkszeredai Pro Print – az ő köteteit, érintőlegesen mégis kapcsolódik a karácsonyi ajándékvásárlási időszakhoz, ugyanis az erdélyi kiadók legújabb köteteik piacra dobását többnyire a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra időzítik, úgyhogy akár így is lehetne kínálni az újdonságot: „Ferencz Imrét karácsonyra”.

Az új Ferencz Imre-könyv címe Galba kora.

… Servius Sulpicius Galba Terracinában született Kr. e. 5. december 24-én (érdekes, hogy ezen a dátumon ünnepeljük ma Krisztus születését) és Rómában lelte halálát Kr. u. 69. január 15. Uralkodása nagyon rövid volt, alig pár hónapot ült a trónon. A lexikonok szerint „dúsgazdag és tekintélyes férfi lévén, hamar befutotta a főbb hivatalokat, s Kr. u. 33: konzullá választották. Germania Superior helytartójaként szigorával vált hírhedtté”. Később Africa provincia élén állt, majd Hispania Tarraconensist kormányozta. „Amikor Néró zsarnoksága ellen Gallia helytartója, C. Julius Vindex fegyvert fogott és felkínálta neki a cs. koronát, 68: Galba a galliai és hispaniai légiók élére állván, Róma ellen indult. Megvásárolta Numpidius Sabinus gárdafőnököt, aki a praetorianusokat is megnyerte. Néró már nem élt, amikor Galba katonáival és Otho kíséretében Róma felé közeledett, mely őt 68 júniusában ellenállás nélkül elismerte császárnak.” Az ókori Róma történelmének számtalan Agatha Christie-s fordulata van, fondorlatos cselszövések és gyilkosságok szövik át. Galbának is megvoltak a haragosai, így történhetett meg, hogy 69. január 15-én „a fórumra vitette magát, a testőrök megrohanták és a kövezeten agyonverték, fejét póznára tűzték és körülvitték a városban”.

Ferencz Imre egy Kaváfisz-idézetet választott kötete mottójául. A sorok a hányatott sorsú – Egyiptomban született, majd hosszabb liverpooli és rövid konstantinápolyi kitérő után Egyiptomban is hunyt el –, görögül alkotó költő Néró határideje című verséből valók: „Nem riadt meg Néró amikor meghallotta / a Delphi Orákulum jóslatát. / „Félnie kell a hetvenhármas évtől!” / Maradt még bőven ideje örülni. / Most harminc éves. // … S ezalatt Hispániában / titkon sereget gyűjt s gyakorlatoztat / Galba, a vén, a hetvenhárom éves.” (Vas István fordítása)

Ezzel meg is van a címválasztás kulcsa, ugyanis Ferencz Imre szeptember 28-án töltötte 73. évét.
Könyvével – amolyan használati utasításként – rövid prózai szöveget is hozott…

Ferencz Imre: Megjegyzések

Verseskönyvemnek a címéhez annyi köze van, hogy én is hetvenhárom éves voltam, mint Galba, amikor e verseket „toboroztam”. A versek zöme újonc, a többi pedig: „átképzett”… Átképzett, vagyis prózai szövegeket írtam, tördeltem át versekké, annak bizonyítására, hogy a műfajok között olykor lehetséges az átjárhatóság, van vers, ami prózaként is használható, és van prózai szövegnek szánt írás, amely költői… A Képek a csűrkapun című ciklus a harminc évvel korábban, a rendszerváltás után írt publicisztikáim, jegyzeteim kicsontozott változata. Szabadverssé tömörítettem, tördeltem ezeket a szövegeket, mert úgy éreztem, hogy a vers már korábban, megírásuk idején is bennük volt. Ivan Seholov esetében Konrád György szövegei nyertek versformát, úgy éreztem, hogy ezek szabadversbe kívánkoznak, ezért összeállítottam egy ciklust, lezárva ezzel a Seholov-kalandot, vagyis búcsút mondtam az alteregómnak. (Az is lehet, hogy búcsút mondtam egyáltalán a versírásnak, bár lírai költőnél ezt sohasem lehet tudni…)
Átírtam Borges: Az öngyilkos című versét ellenkezőjére, A túlélő címmel. Szász Jánosnak egy szövegét versbe tördeltem az ő emlékére, vagyis elkövettem ebben a könyvben bizonyos szabálytalanságokat, amire nem tudom, hogy van-e bocsánat…
Ami bizonyára feltűnik még ebben a könyvemben, az istenes, a biblikus versek gyakorisága. A mennyország, a pokol, az angyalok és ördögök sűrű megjelenése, előfordulása esetleg zavarhatja azokat, akiktől távol áll a népi vallásosság humora vagy a vágáns költők pimaszsága. Nem hinném, hogy blaszfémia, istenkáromlás lenne részemről az ilyen versek megírása, egyébként határozottan a keresztény kultúrkör híve vagyok, ezt vallom magaménak, de nem vagyok bigott, és vállalom költői-emberi esendőségemet, gyarlóságomat, mert így vagyok hiteles, őszinte Isten és ember előtt. Egyébként mint műkedvelő szobrász, legalább húsz korpuszt, Jézust ábrázoló ág-szobrot faragtam az évek során, versírás közben… Számomra az is megért egy misét, hogy tíz ével ezelőtt a csíkszeredai unitárius tiszteletes úr kért tőlem egy feszületet, amit kitett az unitárius templomban. Az ökumené jegyében. Bizonyára az unitárius tiszteletes úr sem vétett Isten ellen azzal, hogy eltekintett a szabályzattól, a házirendtől.
Most, az újonc-versek és átképzett-versek kapcsán valaki megkérdezhetné tőlem, hogy tulajdonképpen számomra mi a vers, mi a költészet? Nos, nem mondok újat azzal, hogy a vers koncentrált szöveg, gondolati-érzelmi sűrítmény, szesz, az élmények, tapasztalatok párlata… „Annyi minden költészet e földön”, mondta Kányádi Sándor, ironikusan. József Attila azt írta: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?”. Később Orbán Ottó így vélekedett: „Költő vagyok, mi érdekelhetne más, ha nem a költészet maga?” Ezernyi definíció van a versre, a költészetre vonatkozóan, de ha csak egyetlen meghatározás volna, akkor talán nem is lenne költészet… Vagyis valamennyi definíció, költői hitvallás állja a helyét, mondhatni valamennyi definíció „költői”…
Mondjak el egy anekdotát, a nyolcvanas évekből: Az öreg székely jött haza külföldről, és egykilónyi fekete borsot próbált átcsempészni a határon. Hiánycikk volt ez akkoriban, nagy szükség volt a borsra disznóvágások idején. Nos, azt kérdi a vámos az öregtől: – Bácsi, ez mi? Az öreg székely azt felelte: – Madáreledel! A vámos „kritikusan” így szólt: – Bácsi, ezt a madár nem eszi meg! A székely megadta a választ: – Eszi, nem eszi – mást nem kap! Nos, a költészet, mondhatnám azt is, hogy a madáreledel, a fekete bors metaforája. Mondhatnám azt is, hogy repülő gondolat, szárnyaló érzés. Mondhatnám azt is, hogy a székely bácsi költő volt abban a pillanatban, ott a határon. Amikor mélyen a vámos szemébe nézett és így szólt: – Ez, kérem szépen, madáreledel, és eszi, nem eszi – mást nem kap!

2022. szeptember 27.

A kötetet lapozva és mellé az ajánló megjegyzéseket elolvasva meggyőződtem arról – folytatja a recenzens és egykori pályatárs Sarány – , hogy Ferencz Imrének még mindig nagyon sok a mondanivalója, s bár központi témája továbbra is egy letűnőfélben lévő, avagy már letűnt/eltűnt világ, mindig talál új formát, új kifejezési módot gondolatai, gondolatsűrítményei megfogalmazására, az olvasóhoz való eljuttatására. S nemcsak mondanivalója nem fogy, hanem játékos kedve is lankadatlan, kísérletezik a formákkal, a szövegek értelmezésével és átértelmezésével, bebizonyítva, hogy a szöveg mondanivalója erősödik, vagy időszerűvé válik azáltal, hogy másképp hangsúlyozza a benne foglalt gondolatokat. S hogy cél ért a szerző, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy formai játékai nem bizonyultak öncélú költői játéknak, hanem – a formát alárendelve a tartalomnak – a forma a szöveg gondolatiságát emeli ki. Esetében megvalósul a Horatiusnak tulajdonított elv, miszerint az irodalom célja „tanítani és/vagy gyönyörködtetni”, avagy más fordításban „használni és gyönyörködtetni”. (Minő véletlen: Horatius élete is krimibe illő, ugyanis megadatott neki, annak dacára felszabadított rabszolga gyermeke volt, hogy a legjobb mestereknél tanuljon, jó körökben forgolódjon, Brutus körébe tartozzon Cézár meggyilkolásakor. Később, mikor szegénységben élt Maecenas lett a barátja és a pártfogója, ma az ő nevével illetik azokat a többé-kevésbé tehetős személyeket, akik önként támogatást, bátorítást, kiváltságot, esetenként pénzügyi támogatást is nyújt egy másik rászoruló szervezetnek vagy magánszemélynek. Horatius három évvel Galba születése előtt hunyt el.) Tehát Ferencz Imre legújabb versei (is) esztétikai élményt és gondolatokat nyújtanak. S az ajánló sorokban megfogalmazott dilemmáit is megpróbálhatjuk feloldani, hogy az általa „elkövetett” „szabálytalanságok” bocsánatosak. Vagy akár üdvözlendők. Arra a mondatára, miszerint „Az is lehet, hogy búcsút mondtam egyáltalán a versírásnak, bár lírai költőnél ezt sohasem lehet tudni…”, azt mondanám, hogy remélem, ez is amolyan Agatha Christie-s fordulat, szüszpansznövelő, feszültségfokozó: vajon mit hoz a jövő évi kötet?

Végezetül, ízelítőként egy vers a legújabb Ferencz Imre-kötetből:

Hol vannak

Szász János emlékére, az ő versbe tördelt szövegével
(Amerikából jöttem, 282. oldal)

Hol vannak a költők
hol árulják a verseket a rímeket
az alliterációkat a gondolatritmusos
szabadon lebegő sorokat metaforákat
hol vannak a pontok a vesszők
a kérdőjelek a felkiáltójelek
elvesztek valahol a rohanatban
a gabonatőzsdék tébolyító hangzavarában
ahol a dobhártyát repesztő zsivajban
a siketnémák jelbeszéde járja
minden felemelt ujj felmutatott tenyér vagy ököl
ha nem is szavakat de számokat
árakat kiált szét némán az őrjöngő zajban
hol marad itt a lélegzetvételnyi idő a vesszőhöz
sóhajtásnyi a ponthoz
töprengésnyi a kérdőjelhez
ámulatnyi a felkiáltójelhez
a rímek elvesztek a fékcsikorgásban
a metaforákat eltaposták az autókerekek
az alliterációk megsüketültek
a repülőgépek berregésében
a gondolatritmus ott vergődik
a csúcsforgalmi dugó légüres terében
a ritmus nehezen lélegzik
a szmogban a benzingőzben
és Pegazus ott unatkozik a múzeumban
ahol a kisgyermek apja kabátját rángatja
apa apa nézd egy ló
de minek neki a szárny
és az apa ott áll töprengve
ugyan biza mire is szolgálhatott
egy lónak a szárnya
az régen volt kisöreg mondja
valóban régen volt mondom én is –

Ferencz Imre,
2022. február 25.