NINCS ÚJ A NAP ALATT

Az intrikus
Az intrika külön mesterség. Művelője, az intrikus, szimpatikus színfoltja lehetne a mindennapoknak, ha nem hasonlítana a sakálra. Vagy a hiénára? Természetben. Pedig lehetne egzotikus pletykamadár az emberi vadon tarka világában.
Az intrikus alapvető jellemvonása, hogy teljességgel hiányzik belőle a másokhoz való jóindulat és a bizalommal közeledés tulajdonsága. Persze, ezzel a felismeréssel nincsen amit kezdeni, hiszen lehetetlen meggyőzni az intrika erkölcstelenségéről. Komolyan hiszi, hogy amit tesz, hasznos, szükséges buzgólkodás. Hogy közben másokat bemárt, gyanúba kever a saját szája íze szerint komponált vélekedéseivel? — mit sem törődik vele! Meg se fordul a fejében, hogy míg ő, buzgó intrikálása mellett is, csak kibice a világ folyásának, mások esetleg megpróbálják felelősen ellátni ideig-óráig tartó megbízatásukat. A túltengő rosszhiszeműség lehetetlenné teszi számára, hogy eljusson eddig a felismerésig. Mert legnagyobb betegsége, hogy saját rosszhiszeműségét, ismert vagy ismeretlen eredetű kóros gyanakvását egész környezetére kivetíti. Könnyedén és könnyelműen osztogatja a jelzőket és jellemvonásokat: ki a bátor, ki a gyáva; ki megbízható, de főleg ki a megbízhatatlan; ki miért tesz vagy éppen nem tesz valamit; kit milyen kizárólagosan sanda szándék vezérel ebben vagy abban…
A legszámosabb a „mezei“ intrikusok tábora. Ők a mindennapi, közönséges rémhírek, álhírek, rosszmájúságok és rosszmájú értelmezések szertehordói. Válogatás nélkül adják-veszik a hallomásokat. Esetükben nem annyira a rosszindulat, a rosszhiszeműség, mint a jólértesültség, a bennfentesség tudata a fontos. Ártatlannak is mondhatnánk az intrikusoknak azt a válfaját, ha önkéntes bizalmaskodásaik nem táplálnák a kifinomultabb, az összeesküvő típusú intrikusok tudatos rosszhiszeműségét. Emezek célzótt információkkal és preferált alanyokkal „dolgoznak“. Egyfajta következtességgel szorgoskodnak a valami okból (érdekből, előítéletből?) kiszemelt személy emberi (szakmai) hitelének rontásán. Akkor érzik igazán lételemükben magukat, ha az illető személy maga maga kínálja a „nyersanyagot“ a félreértelmezésekhez. Különben, bármit félre tudnak magyarázni, hogy valaki miért szavazott valami mellett, miért ellene, avagy miért tartózkodott. Mindez alkalom ítélni és elítélni, ők az elsők és letorkolhatatlanok a mindenkori számonkérők, a fejvesztést követelők között., Kibickedésük közepette minderre feljogosítva érzik magukat. Felőlük azonban senki sem ítélhet, hiszen amikor tenni kell, nincsenek kéznél. A tenni ugyanis, már felelősségvállalás!
Az intrika nyilvánvalóan pótcselekvés. Valahol félbemaradt emberek ösztönös — és káros — magatartásformája. Peremre szorultaknak érzik magukat, és nem képesek, csak a tekintélyek holdudvarában élni —, fontosságuk határtalan tudatának téveszméjével…
Mit lehet velük kezdeni? Semmit! Vannak. Esetleg abban bízhatunk, hogy az emberek többsége képes normálisan gondolkozni, saját fejével ítéletet alkotni.
Az olvasó joggal kérdezheti: miért íródtak ezek a sorok?
Néha csak úgy kifordul az emberből a hányinger…

(ma)
Népújság, 1992. április 18.