(Cervantes nyomán szabadon)

(24.)TŰZIJÁTÉK

Amikor a kövek elfogytak, megparancsolta a lovag a tűzijátékot. Olajba mártott égő gyutacsok repültek az égen, különös volt, szép volt, este főképpen. Kivilágították az eget, mint az üstökösök csóvája.
Féltem is egy kicsit, nehogy valamelyik tévedésből visszatérjen, és becsapódjék közénk. Mi ugyan a városon kívül álltunk, de hát honnan tudjam…?
Szóval valami megmozdult bennem, a látványtól mintha a vérem is megpezsdült volna. Még enni is elfelejtettem.
Figyelmeztetett azért Panza, hogy a fél város leégett, abba kellene hagyni, de a lovag hajthatatlannak bizonyult.
– A fél nem elég, mondta, az egészet foglaljuk vissza!
Hangja érces volt, az egész teste megfeszült, éreztem, mert rajtam ült, az izgalomtól még a sarkantyúját is bele-bele nyomta a véknyomba, azt nem szerettem.
– Jöjjenek, kérjenek bocsánatot, és esküdjenek hűséget Izabellának – hajtogatta.
– Addig lőjük őket, amíg a gyutacsból futja.
Panza is meghunyászkodott erre.

(FOLYTATJUK * Következik: (25.) A GYEREKEK)