Egykori májusok
KESERŰ, DE GYÖNYÖRÚSÉGES

Szép gesztus volt az RMDSZ részéről, hogy szombaton egybehívta az anyanyelvi tantárgyverseny megyei szakaszának legjobbjait, és megjutalmazta őket. Ne tessék itt sandán gyanakodni a mostanság divatossá váló szponzorosdi emanációjára!, „csupán” Bocskay Vince szovátai szobrászművész volt a „szponzor“, hiszen az általa készített Petőfi-nagyplakettből ajándékoztak egyet-egyet az elsőknek, a többi gyerek pedig könyvjutalomban részesült. Hadd soroljuk fel őket: Király Noémi, Fekete Tímea, Biblia Csilla, Németh Zoltán, Varga Szia Andrea hatodikosok; Markó Eszter, Adorjáni Adél, Szász Márta Adél hetedikesek ; Virginás Andrea, Marosi Sándor, Papp Ildikó, Vincze Orsolya nyolcadikosok; Szabó Zoltán, Mihály Judit kilencedikesek; Nagy Enikő, Fazakas Attila, Asztalos Zsolt tizedikesek; Incze Emma, Zörgő Gyöngyvér, Bölöni Csilla tizenegyedikesek, Béres Károly, Márkos Katalin, Gyorvási Judit tizenkettedikes diákok. És miért ne jegyeznék fel tanáraik nevét is, hiszen mostanság oly alacsony (ismét!) a pedagógusok ázsiója: Farkas Mária, Szabó Ilona, Klára József, Csepreghy András, Ferenczy Marietta, Takács Ilona, Péterfy Katalin, Lozsádi Klára, Seress Anna, Komjátszegi Réka, Kovács Margit, Bóni János, Márton Katalin, Kozma Béla, Szabó László, Nagy Pál.
A díjakat Farkas Ernő tanár és Szepesi László RMDSZ-alelnök nyújtották át. Magyari Lajos versét (Leányfalusi elégiák) Gyéresi Júlia, Ady Endre költeményét (A muszáj-Herkules) Mátyás Zsolt szavalta, mindketten másodéves színészjelöltek. És igen, szándékosan hagytam utolsónak azt, akivel kezdődött ez a bensőséges kis ünnepség, mert végre egy tudós kutató szólt a diákokhoz és tanáraikhoz, ezúttal a szépíró veretes szövegével: köztudott, hogy Spielmann Mihály szépíróként Sebestyén Mihály néven jegyzi novelláit, s talán a közíró is inkább erre a névre „hallgat“; nos, végre egy ilyen ember köszöntötte a „jövendő táltosokat“ — szövegét legszívesebben végig ide másolnám. Abból indult ki, amit a nagy előd, Apáczai Csere János írt: „A tudomány gyökere keserű, gyümölcse pedig gyönyörűséges“. Az írás pedig ma különös felelősséggel is jár. És nem szabad elkallódnia egyetlen tehetségnek, nem szabad elvesznie egyetlen tálentumnak sem: „… hinnünk kell, hogy a díjakon túl, taps és kitüntetés nélkül is, értelme van az ittlétnek, a magyar nyelvnek, a betűnek, szólásnak és a szólás utáni szabadság sem lesz újra illúzióvá. Legyen a szabadság is alkotó állapottá. Legyen a jövő erdélyi magyarságának is lételeme“.
Jó volt ott lenni, diáknak, tanárnak, szülőnek. Kedves volna, ha az anyanyelv mellett más tárgyakra is hasonló rokonszenvvel figyelmezne Szövetségünk. Mindenképpen megérné. Ez a mozzanat mindenesetre azt látszik igazolni, hogy mégsem oly merev az a „merevdéesz“…

Népújság, 1991. május 2.