Friss, átható szagot érzek a langyos levegőben. Mély lélegzetet veszek, fogom a kabátom, és kora délután elindulok a szabadba. A dombok nyújtózkodva melegednek a napsütésben. Mire kiérek az erdőhöz, késő délután lett. Széles, nagy tisztásra érek, leülök egy ledöntött fatönkre. A nap még búcsúzkodva visszanéz, s az erdő langyos avarszagot lehel. Előttem fűzfabokor. Nagy szürkerigók rebbennek néha, s fütyörésznek kis szaggatott melódiákat. Elhatároztam a csendben, hogy magamban számadást csinálok. Kiteregetek a képzelt batyumból mindent. Gondjaimat és bosszúságaimat, életem nagy kérdéseit, mindent, ami bennem az évek során összegyűlt. Ahogy kezdem szabadjára engedni őket, sok álmatlan éjszakám kísértetét, valami csodálkozó döbbenet fog el. Olyan aprók és esetlenek ott a tisztás zöld gyepén, együgyűek és számomra méltók. Képzeletbeli „manók” csupán, kik mihelyt elengedem őket, a cserjés homályában óvatosan szerteosonnak. Csak az avaron hallatszik még utánunk valami halk kis szöszmöte, azután az is elcsendesedik. Ez mély képzelődés volt csupán, ami az öregembereknél gyakran előfordul. Én ott maradok egyedül az erdővel. Mosolyogva beszívom az erdő friss illatát, valami meleg lüktetést érzek izmaimban, s tudom, hogy ez az erdő életének láza, ami most időskoromban elfogott engem is. Egy rigó elnyújtva fütyül, éjjeli szálását keresi. S ebben a pillanatban indultam is hazafelé friss levegővel telve, mert az idáig hallatszó esti harangszó figyelmeztetett: leszállott az est. De ez a kiruccanás ráébresztett és reményt adott arra, Isten segedelmével még kimehetek az immár kizöldült erdőbe.

Forrás: Hargita Népe, 2022. június 15.