Látom a történelmi filmekből előreküldött képeket, és kissé gyanakodva nézem őket. Remélem, a dinamikában majd minden jóra fordul, elvégre például Bokor Barna igazán jó színész, meg aztán mondjuk a Trója sem tudott kibújni a rengeteg hajó-handsome Akhilleusz és Hektor-olvatag Peter O’Toole-hármasútból, szóval maga a műfaj is egy kemény dió, de pillanatnyilag egyfajta magyar szentimentalizmus felnövekedését vizionálom, hogy ilyen előkelő legyek. Azt mondani, hogy Móricz minden, csak szentimentális nem, egyrészt truizmus, másrészt nem egy nagy könyv illusztrációját várjuk a belőle készült filmből.
De színészeken innen és túl szomorúan figyelem ezt az újheroizmust, a szélesvásznú dúvadság előretörését. Megértem, hogy sokaknak elegük van az árnyalásból, melyet egyfajta vereségkultuszként élnek meg, de hát az Amza Pelleával készült Mihai Viteazulban pontosan azok a dolgok zavarják az embert, mint amilyeneknek ilyenkor örül. A heroizmusnak mindig megisszuk a délceg levét.
Talán azért irritál, mert nagyon egylényegű figurák lépnek vászonra ilyenkor, akik a világot is egyvonalúnak látják. Megy a Honfoglalás zenéje, és Sinkovits Imre kétszáz kilométernyit néz előre.
Valamikor Darvasi indulásakor Balassa Péter közzétett egy bátor kritikát. „Te Laci, itt valaki nagyon jól beszél. Vigyázz, Laci, mondom szeretettel és becsüléssel.” Darvasi vigyázott. Hátha.

Forrás: szerző FB-oldala