Gogol, Eminescu, Petőfi…

GOGOL REVIZORÁNAK új s megújult felfogású és látomású bemutató előadása után, hazamenet, bármennyire is lennék beoltva sznobság ellenes védőszérummal, óhatatlanul a realizmus diadalára gondoltam –: nincs jobb szó, tehát megismétlem – a realizmus diadalának nyilvánvaló igazságai és sejtelmes titkai fölött morfondíroztam. Vállalván ekként szótlanságomban is a főváros szombat éjszakai vidám seregléseiben a már nem is szerényen öregedő eszmélődő (l. szemlélődő) ha nem is föltűnő, ám immár tartósnak ígérkező nevetségességét. A hétvégi éjszaka általam sem megvetett vonzalmairól lemondván, hazaérve s a Bulandra-színház műsorfüzetét föllapozva, mindenért kárpótló öröm ért. A füzet ugyanis tartalmaz egy Eminescu-cikket, amelyet a költő 1876-ben írt a Revizor bemutatójáról. Lehetséges, hogy ez az írás közismert; én először most olvastam el. Így kezdődik: „egyesek szerint Gogol a legeredetibb, mások szerint a legjobb orosz szerző. Ám mégis másról van szó: ő magába szívta az orosz nép valóságos életét; típusait a természetből vette, valóságos emberek másai, amint a kozák sztyeppék kisvárosaiban előfordulnak. Minden népnek vannak ilyenszerű írói, még ha nem is írtak mind színdarabokat. A németeknél Fritz Reuter, az amerikaiaknál Bret Harte, a magyaroknál Petőfi, a románoknál a moldvai parasztra vonatkozóan Creangă, a Körös-mentiekre Slavici, a kisvárosi szellemre és életre pedig jórészt Anton Pann.”

MELLÉKES MOZZANAT, hogy a német irodalomban az idő Fritz Reutert az irodalomtörténeti lábjegyzetek alagsorába temette, s hogy Bret Harte is inkább csak irodalomtörténeti lecke immár, mint eleven olvasmány; Eminescu okkal hivatkozik rájuk mint jelenségre, a történelmi perspektíva híján is fölismerve műveik lényegi rokonságát azokéval, akiket az idő azóta sem kérdőjelezett meg. Az persze külön öröm a kései olvasó számára, hogy Eminescu névsorában ott a Petőfi neve is. És mennyire kutatásra serkentőek lehetnek az összehasonlító irodalomtörténészek számára Petőfi és Creangă, illetve Slavici és Anton Pann népiségének összecsengései! Hogy csak egyébért ne szisszenjünk föl mulasztásainkat fölismervén: miként nem volt szemünk észrevenni Petőfi népéletet ábrázoló életképeinek és dalainak rokonságát Anton Pann „világi dalaival”? A műköltészetté formálódó népdal funkcionalitása nyilvánvalóan – a kor és egyéniségük által megszabott különbözőségeken túl – egyként a népi rétegek társadalmi elhivatottságának hirdetését szolgálta. Mily magától értetődő, hogy erre Eminescu ráérzett, hiszen az ő költészete is oly szervesen-alkotóan a népdalból vétetett. Itt kell folytatnunk az Eminescu-Petőfi párhuzamok és egybecsengések kutatását is, hiszen ezek alapja éppen a XIX. századi forradalmi hullám tetőzését kifejező Petőfi és annak a pályát kifejező Eminescu népiségének ezerszálú rokonsága.

EMINESCU GONDOLATSORÁN továbbhaladva egy könnyen elértjük az idézett költők Gogollal való rokonítását is. Annál inkább, mert sorait olvasván önkéntelenül is Illyés Gyula Petőfijét kutatja a félhomályba vesző polcokon a szem. Vagyis kutatta a szemem azon a szombat éjszakán, már vasárnapra virradóan meglelve azokat a sorokat, amelyeket a mindmáig legihletettebb Petőfi-kutató (hogy itt most egyéb s megannyi érdeméről ne szóljunk) kerek hatvan esztendővel Eminescu után leírt. „Két kastély közti útjában Csicsikov otthonosan lépett volna be a Kutyakaparóba, háta mögött Petruskával, a bűzlő inassal.” Majd versidézet következik, mely után Illyés így folytatja: „De idézettel a Kutyakaparót alig lehet jobban érzékeltetni, mint egy regényt. Nem szokásos versértékként ugrik ki a közepén meghajlott hosszú pad, a vetetlen ágy, a homlokát ráncoló búbos kemence, az ásító csaplár, a petrencehajú csaplárné, a kalendáriumlevéllel beragasztott ablak, a korommal telefirkált házfal, a ház végén szundikáló kuvasz, körül a sivár homokbuckák, a harangszó, mely meghalni jár ide, a Kunhalmon álló kőszent, akinek valaki tarisznyát akasztott nyakába, hogy menjen Isten hírével.” A továbbiak során Illyés még visszatér a Gogollal való párhuzamra, illetve az orosz realistákkal való rokonságra. A Táblabíró című eposzt idézi és itt Turgenyev Apák és fiúkja jut eszébe, a Pató Pál úr-at említi és Okatootáia-t is, amelyekben a társadalmi helyzetrajz valóban gogoli dühű gúnyrajzzá vastagodik, de mint Gogolnál, a szatíra Petőfinél is fájdalmas sikolyt álcáz. Illyés szerint az ilyen írók „szeme köré, néha magunk sem tudjuk, a gúny, a mosoly, a fölényes derű vagy a kétségbeesés torzulásainak ráncai futnak-e föl a száj környékéről.”

Ha Eminescu leveleinek szatirikus villámlásaira gondolunk, keresve sem találnánk jellemzésükre találóbb szavakat.

REALIZMUSON mi már – nem könnyen tisztuló, s további tisztázódást sürgető viták közepette – korántsem stílust, módszert, formanyelvet értünk, hanem alkotóhűséget a valósághoz, a humánum közegéhez. A valóság költészetét. A változó valóságét, amit a változó költészet fejezhet ki. Hagyományaink is – a fölcsillanó párhuzamok – a realizmus legbensőbb dialektikáját példázzák, mely törvényszerűen arra sarkallja a művészt, hogy a valóság forradalmi megváltoztatásában lelje meg a valóság eleven költészetét. Emberivé változó világunkban is csak ez a változtató szándékú realizmus védheti meg és viheti diadalra a szocialista humanizmus eszményeit. Így torkollottak hát abban a virradatban a párhuzamok, ha nem is végtelenbe, de napjaink okkal végtelennek fölfogható világába.

Megjelent A Hét III. évfolyama 39. számában, 1972. szeptember 29-én
Forrás: ujhet.com