(Cervantes nyomán szabadon)

(25.) A GYEREKEK

Delegáció érkezett. Elég népes, és kérésük volt:
– Ne lőjétek a gyerekeket!
Lovagom nem ijedt meg tőlük, és határozott hangon kijelentette, hogy ők csak a várat, a katonákat lövik.
A bizottság nem tágított. Ezért a bölcs lovag a korábbiakhoz hozzátette:
Nem adtátok meg magatokat. Ezért a felelősség titeket terhel.
Azok csak néztek maguk elé, körbevettek minket, kezük összetették, mintha könyörögnének.
– Nem érdekelnek a gyerekek. Ne riogassatok a halálukkal. Itt annál fontosabb dolgok történnek.
Hát erre az én emésztésem is megállt. Hogy is fejezzem ki magam… nem ment le a falat a torkomon.
A gyerekek sorsa valahogy a szívemhez közel áll. Nekem is vannak gyerekeim, meghágattak velem ugye, míg erőm volt, hány kancát is… Nem számoltam, de azok mind gyermeket szültek nekem, kiscsikókat. Iletve nem nekem, de mégis az enyéim.
Figyelem a portyázásaink alatt, milyen más lóval találkozunk, van-e csillag a homlokán, mert akkor tudom.
Szóval az erőm elhagyott, térdre estem. Térdre rogytam.

(Folytatjuk. Következik* (26.) DON QUIJOTÉT ELFOGJÁK)