„Utoljára – büntetésül kellett végignéznie társai kivégzését – Vécsey Károly került sorra. Az a Vécsey, akit családja se siratott; akinek apja azt üzente: örvend, hogy fiát kivégzik, megérdemli, miért merészelt a császár ellen lázadni; az a Vécsey, aki 1849 januárjában indulatosan összeszólalkozott Damjanichcsal, és emiatt hónapokig nem is köszöntek egymásnak. Gróf Vécsey Károly cs. kir. kamarás, dúsgazdag magyar főnemes, most odalépett hajdani katonabajtársa és haragosa: Damjanich János szerb születésű, bárdolatlan modorú, szegény és republikánus volt cs. kir. százados holttestéhez, letérdelt, és kezet csókolt a halottnak. Vécsey gróf ott térdel egy szerb katona holtteste előtt, és a kezét csókolja. Az annyi hősi gesztusban gazdag szabadságharc tragikusságában is magasztos pillanata ez. Vécsey jelképnek szánta kézcsókját, és az is maradt: egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával.”
(Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság!”)
A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy – amint azt Pelyach István történész az Aetas folyóiratban (http://acta.bibl.u-szeged.hu/…/aetas_2013_002_107-129.pdf) bebizonyította, Vécsey kézcsókja minden bizonnyal legenda, de legendákra is szükségünk van…

Forrás: tiszatajonline.hu