(Cervantes nyomán szabadon)

(26.) DON QUIJOTÉT ELFOGJÁK)

A lovag zuhant velem a porba, s mivel sarkantyúja felcsatolva, s ő maga páncélba öltözött, mozogni alig tudott. Nosza, a katalánok odaléptek, lefogták, magukkal vitték. Ő előbb rúgdalózott, de aztán megadta magát a sorsnak.
Magukkal vitték, el se búcsúzhattam tőle.
Panza ment utána a szamarával, de leállították. Volt annyi esze, hogy eldobta a dárdáját, s a parittyát, úgy nézett ki iá-zó szamarával, mint egy rakás szerncsétlenség. Mondták neki, húzza el a csíkot, sohanapján lássák újra. S hogy engem vigyen magával, gebére nincs szükségük.
Úgyhogy visszalovagoltunk, de a vissza sem volt már a régi. Mikor a lovag elfogatásának híre ment, a házat eladták. A kovács akarta megvenni, de egy idegen többet ígért, hát megkapta. Egy katalán, úgy mondják. Engem két napig az istállóban megtűrt, de ennem nem adott. Eloldotta a kötőfékem, mehetettem isten hírével. Neki rám szüksége nincsen, eladni nem tud, mert ki venne meg? Egyrészt mert girhes vagyok, másrészt meg a bolond lovag lova voltam, lehet, hogy én is megbolondultam, tartanak tőlem.
Úgyhogy a csűr háta mögött a szemétdombon élek, a hitvány kölykök néha kővel dobálnak, el kell viselnem. Egy-egy répahéjat elkapok a szemétből, meg… láss csudát, odajön néha Panza, és nyom a számba egyet s mást. De hát van neki dolga elég, újra a trágyát hordja. Meg szégyelli is, hogy engem etet.
A lovagot ketrecbe zárták, úgy hordozzák vasárnaponként végig a falun. Az emberek röhögik, dobálják. Az elején azt hitte az őrült, hogy ünneplik, de amikor füge meg tojás helyett kővel kezdték dobálni, a szeme elé emelte a kezét.

(Folytatjuk – Következik* (27.) CSALÓDOTT A SZEMÉTDOMBON)